Akiktől azért elvárnák, hogy varázsoljanak nagy és közszeretett pártot a szabaddemokratákból. Akik úgy egyébként megmondják, hogy a határon túli magyaroknak semmiképpen se adjanak tömeges állampolgárságot, hogy az egyetemeken az a jó, ha fizetünk, az orvosnál is úgy kell lennie, cserébe ígérnek sokkal kisebb adót, de az nem rajtuk múlik, hát alig csökken, kicsinyítik az államot okos érvekkel, nagy elbocsátásokkal, szóval igazán nem hízelgik le a lábukról az embereket.

Mégsem szeretik őket eléggé.     

A kortárs zene analógiájára, egy korszerű, kortárs párt, digitális megoldásokkal, különös hangzatokkal, tudva, hogy a slágerzenével és a lakodalmas rockkal szemben nincs esély, de akkor is elkötelezett a modern zene iránt, ha nem hallgatja senki.

A gyönyörű az, hogy egymást is alig hallgatják.     

Az SZDSZ nem elnökpárt. Nem olyan, mint a kisgazdák, akik Torgyán nélkül bedolgozódtak a Fidesz-világba, nem olyan, mint a MIÉP, amely már csak Csurka díszelőadásainak közönségeként létezik, és nem olyan, mint a Fidesz, amely Orbán Viktor nélkül lényegében elképzelhetetlen. A szabaddemokraták régebben maguk panaszkodtak, mondván, az emberek nem értik meg, hogy létezik párt, amelyik nem az elnökéről szól, hanem egy gondolat- és érzelemvilágról. Egy párt, amely úgy ment neki az első választásnak, hogy nem is volt elnöke.

Azóta viszont hosszú sor állt fel karakterisztikus, komoly politikusokból az SZDSZ élére, és mintha mi sem történt volna: a politikai popsztárok és musical csillagok rendre leéneklik őket a színpadról. Ők akkor sem lesznek egy frontember háttérzenekara, vagy: a stáb.  

Mégis megmaradtak.

Általuk ott a figyelmeztetés ebben a kultúrában, hogy lehet ezt komolyabb hangon is. Csak azért nem mondom, hogy szebben, mert a hatalomban eltöltött évek finoman szólva sem hagyták makulátlannak a pártot.

Ebben a helyzetben búcsúzott az elnöki tiszttől Kuncze Gábor. Ő az, aki úgy volt liberális, hogy senki nem érhette tetten, a párt melyik szárnyához húz. Az SZDSZ-hez volt lojális. Aki a parlamentben ülve úgy tolvajbandázta le a Fideszt, hogy állva azonnal százmilliárd forintot részletesen adatolva kért számon rajtuk, s akit ilyen ügyekben nem lehetett visszakérdezni. Aki úgy kegyetlenkedett az ellenféllel, hogy soha fel nem kellett szisszenni a jóízlés nevében. És akiből hiányzott mindenféle politikai romantika. Talán már soha nem fogjuk megtudni, milyen életet álmodna ő azoknak, akik rá hallgatnak. Nem azért, mert túl mélyen alszik, s elmarad az emlékezhető álom szakasza, hanem mert igazi liberális.

Az öngondoskodás fenségének – így kívülről – bizony hűvösen hangzó elvét következetesen alkalmazza ő is. Nem hajlandó mások helyett álmodni. (Az Időkerék megnyitó ünnepségét idézi, ahol a viharos, hideg szélben egy szál harmonika adta a – persze szép – zenét. Szabaddemokraták, ha mulatnak…)

Ebbe a világba kell belépnie elnöknek Fodor Gábornak vagy Kóka Jánosnak. Azzal a felelősséggel, hogy egy a valóságába térdig beleállt partner (MSZP) és egy, a híveit politikai ábrándvilágba fejtetőig befátyolozó jéghideg ellenség (Fidesz) mellett kell megtartani a ráció politikai esélyét. Sőt, szerethetőbbé kellene varázsolniuk az értelmet –, ha már paradoxonokkal kezdtük.

Majdnem olyan lehetetlen vállalkozás, mint az 1985-ös elődszervezeté volt. Valamiféle nagy, alapvető váltásra gondoltak. Már-már rendszer…- Hogy milyen alapon, ez máig megfejthetetlen. Aztán mégis megtörtént. Hogyan változhat meg minden szinte egyik pillanatról a másikra? Még visszakérdezhetik a fiatal elnökjelöltek, de már nekik kell megcsinálniuk.