Most két eset lehetséges. Az Úr 2007. esztendejének harmadik havában a Somogy megyei főügyészség egyik pillanatról a másikra megszűnt függetlennek lenni, vagy csak Jobbágyi professzor szívott egy nagyot. Mert egyrészt ő volt az, aki beadvánnyal fordult az ügyészséghez, hogy vizsgálja meg, be lehet-e perelni az egész kaposvári szellemi vertikumot Tóth Ilona emlékének meggyalázása miatt, másrészt ő volt, aki a kedvére létrehozott alkalmi show-műsorokban az entellektüelek fölényével hangoztatta az ügyészség függetlenségét.

Az első változat nem veszélyes, istenem, az ügyészség fogta magát és átállt az isten- meg ötvenhatgyalázók és kegyelettiprók táborába, súlyosabb katasztrófákat is túlélt az ország. Hanem Jobbágyi professzor mégiscsak tanszéket vezet, diákjai vannak, ezek az előadásait hallgatják, időnként vizsgáznak is nála, életre szóló tanácsokat kapnak, mit fognak most mondani, azon túl, hogy nyilván jókat derülnek. Dehogyis akarnék én most oda kilyukadni, hogy mi van akkor, ha elveszíti a tekintélyét egy egyetemi professzor. Egyrészt tanárembernek már emberemlékezet óta nincs tekintélye, mire is lenne, ha meg ráadásul jogász is, a tekintéllyel összehozni maga az oximoron. Ezt azért tartom lényegesnek, mert a rendszerváltás idején nagy volt a sírás-rívás közgazdászkörökben, hogy jaj, mi lesz, ha Magyarország a közgazdászok helyett a jogászok országa lesz. Hát ez lett. Az egyetemek ezrével okádják ki magukból a jogászokat, amiből nyílegyenesen következne, hogy ha ez az ország képtelen is ésszerű ipari, mezőgazdasági meg bármiféle civilizált tevékenységre, legalább a jogban eminens, s olyan jogállamot működtet, hogy abban hiba nincsen. Ebből következően ma Magyarországon teljes a jogi káosz. Én még mindig elképedek, amikor maga az Országgyűlés által elfogadott törvény megbukik az Alkotmánybíróságon, holott a parlament púpozva van jogászokkal, a kormány meg százával alkalmaz jogi tanácsadókat. Az, hogy egy Patrubány-féle szervezet négy népszavazási kérdéséből csak hármat dob vissza jogi értelmezhetetlenség miatt a hatóság, kifejezetten jó arány.

De a jogász csak most él igazán, sőt, presztízsfogyasztási cikknek számít. Aki egy kicsit is ad magára, már nem a jogászával fenyegetőzik, de a jogászaival, úriembernek annyi a jogásza, mint régen a tehetős gazdának marhája; a tévében látni, hogy Tasnádi már huszonvalahány ügyvéddel tölti be a tárgyalótermet. A sztárügyvédek tévészerepléseiből pedig tudjuk: már nemcsak a jogban, az élet minden apró-cseprő kérdésében autentikusak.

Akkor tehát mi is a baj Jobbágyi professzorral? Már az is meglepő, hogy még nem aspirált beadvánnyal a színikritikusok díjára.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa