A választás tétje

Az SZDSZ talán nehezebb helyzetben van, mint valaha. Nem kizárólag és talán nem is elsősorban az jelenti a fő problémát, hogy a hetente megjelenő közvélemény-kutatások rendre parlamenti küszöb alatti támogatottságot mutatnak (ez így volt gyakorlatilag a teljes előző ciklusban is), sőt újabban a korábban temetett MDF is megelőzi, hanem az, hogy a lehetséges és az elnök-aspiránsok által homályosan felvázolt kilábalási stratégiák mindegyike legalább annyi bukatót és kockázatot rejt magában, mint ígéretet. Reményre adhat azonban okot, hogy a párt küszöbön álló tisztújító kongresszusa megteremti a megújulás lehetőségét azáltal, hogy két, az elnöki poszton újoncnak számító jelölt – a magyar politikai életben tulajdonképpen egyedülálló módon a nyilvánosság előtt – kiélezett küzdelemben verseng a párt megújításának lehetőségéért.

Alábbi írásunkban nem kívánjuk e verseny kimenetelének esélyeit latolgatni (ki, hány jelölést gyűjtött…), valamint a konkrét személyi vonatkozásokkal sem foglalkozunk; számunkra a verseny tétje a párt jövőbeli stratégiája és versenyképessége szempontjából sokkal izgalmasabbnak tűnik. Úgy véljük, hogy – szoros összefüggésben az elnökválasztás kimenetelével – a párt (talán utolsó?) lehetőséget kap önmaga és politikája meghatározására, melynek során eldől, hogy a jelenlegi támogatottsága alapján a túlélésért küzdő erő képes lesz-e a megújulásra és versenyképessége megerősítésére. E cél (konkrétan a mindkét aspiráns által meghatározott lélektani 10 százalékos támogatottság) elérése érdekében számos nyugat-európai példa lebeghet az SZDSZ stratégáinak szeme előtt. Az európai liberálisok sokféle módon próbálták megőrizni, illetve visszanyerni vonzerejüket, ám, mint látni fogjuk, ezek a tapasztalatok csak kellő óvatossággal, vagy (rövid távon legalábbis) aligha ültethetők át a magyar gyakorlatba. Arra keressük tehát a választ, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége jelenlegi helyzetében milyen stratégiák és forgatókönyvek képzelhetők el, amelyek a kívánatosnak tartott középpárti státust elősegítik, illetve milyenek e változatok esélyei, különösen a nyugat-európai tapasztalatok tükrében. Bár a cikk apropója és kiindulópontja nyilvánvalóan a pártelnökségért folytatott nyílt küzdelem, a felvetett kérdések ennél általánosabb jellegűek. A magyar liberális párt útkeresése kapcsán ugyanis a két elnökjelölt elképzelései elhelyezhetők az európai liberálisok által követett különböző stratégiák szélesebb perspektívájába.

A nyitás aspektusai: a "mérleg nyelve szerep" és az ideológia felpuhulása

A jelen állapotot figyelembe véve az SZDSZ alapproblémája nem az, hogy gyenge lenne az érdekérvényesítő képessége (sőt!) és most az "arctalanság" sem jellemző, amelyet sokan kifogásoltak az első MSZP-SZDSZ koalíció idején. Véleményünk szerint a liberálisok legfőbb problémája az ideológiai és pragmatikus szinten egyaránt tapasztalható zártság, amely alapvetően behatárolja a párt mozgásterét, megakadályozza annak szélesítését.

E tekintetben számos nyugati liberális párt példáként szolgálhat. Ezek tapasztalata azt tükrözi, hogy a pozíció stabilizálása nem uniformizált módon történt: míg egyes esetekben a markáns, elvi, kispárti "réspolitika" volt eredményes, más pártok a mindkét síkon véghezvitt nyitás stratégiáját követték jelentős sikerrel, s váltak támogatottságukat és pozíciójukat tekintve egyaránt stabil középpárttá. 

A holland VVD konzervatív-liberális gyűjtőpártként már a 90-es években nyitott a szociáldemokrata Munkapárt irányába, s közös kormányt is alakított vele, majd a korábban tabunak számító bevándorlás-üggyel kapcsolatban mozdult el egy jóval kevésbé elvi, sokkal inkább pragmatikus irányba. E politika révén nemcsak támogatottságát tudta megnövelni, hanem mindkét irányba nyitott maradt. 

Hasonló iránymódosítást hajtott végre a svéd és a dán liberális párt is: mindkettő kifejezetten a rendpárti, konzervatív gondolkodású szavazók irányába nyitott az utóbbi évtizedben. A dán liberálisok ezáltal vezető kormányerővé váltak, míg a svéd Liberális Néppárt az utóbbi időben újra kényelmesen 10 százalék feletti eredményével stabil középpártnak, s jelenleg a második legnagyobb kormánypártnak számít. A brit liberálisok a nyolcvanas évek elején a szociáldemokratákkal egyesülve hozták létre a Liberális Demokrata Pártot, mely szociálliberális irányultságával, "középutas", pragmatikus stratégiájával húsz százalék körüli eredmények elérésére is képes. Más kérdés, hogy a választási rendszer megakadályozza, hogy a párt érdemben beleszóljon a két nagy erő küzdelmébe.

Mint a bevezetőben felvetett kérdések is tükrözik, egy efféle nyitásnak alapvetően két célja lehet: a választói kör bővítése új rétegek megszólítása révén, illetve "szabad vegyérték" létrehozása koalíciós alternatívák és ezáltal jobb érdekérvényesítés érdekében. Az SZDSZ kapcsán azonban mindkét megfontolás komoly dilemmákat rejt magában, s a nemzetközi tapasztalatok sem kínálnak tálcán kizárólagosan üdvözítő megoldást. Ami a koalíciókötést illeti, gyakran elhangzik, hogy a német liberálisok (FDP) mintájára az SZDSZ-nek is hosszabb távon a "mérleg nyelve" pozíciójára kellene törekednie, mégpedig abban az értelemben, hogy a párt ténylegesen koalícióképes legyen mindkét irányba. Mint azonban említettük, nem egyértelmű, hogy az SZDSZ számára a jelenlegi érdekérvényesítési potenciálját figyelembe véve szükséges-e, illetve a magyar belpolitika "lövészárkos" jellegét tekintve lehetséges-e ilyen pozíció elérése. A nemzetközi példák e téren is vegyes képet mutatnak. A klasszikus példaként emlegetett német FDP gazdasági téren neoliberális nézeteivel egyértelműen a paletta jobbszélén található, míg társadalmi-kulturális vonatkozásban igen messzire áll a jobboldaltól. E tekintetben akár példaként is szolgálhatna a hazai testvérpárt számára. Csakhogy a német liberálisok képesek voltak tartós arcvesztés nélkül koalíciós partnert váltani - legutóbb 1982-ben -, amikor a fő kihívásnak tekintett ügyek körül egyik, vagy másik oldal nézeteihez kerültek közelebb. A 80-as évek elején, illetve napjainkban a német liberálisokat egyértelműen a gazdaság stagnálására, jóléti kihívásokra adott válaszok és reformlépések foglalkoztatják elsősorban, s ennek megfelelően készültek közös kormányzásra a CDU/CSU-val.

Némileg hasonló a kisebbik dán liberális erő, a kifejezetten az emberi jogokra építő, elvi politizálást folytató Szociálliberális Párt helyzete is, mely hasonló alapon választ koalíciós partnert és kerül ezáltal királycsináló szerepbe. Mint láttuk, a holland VVD is képes volt mindkét irányba nyitott maradni, bár a holland pártrendszer jóval komplexebb - nem két nagy párt dominanciájára épülő - szerkezete csaknem bármilyen összetételű együttműködést lehetővé tesz. Érdekes módon Kóka János az ATV-n közvetített vita során épp a holland mintára hivatkozott: "Én a holland parlamentáris demokrácia modelljét tartom a legjobbnak, ami forgószínpad-szerű. Egyfajta körkörös koalícióképességről szól. Mindenki, aki osztja a köztársasági alapeszményt, együtt tud működni egymással, különféle szerződések alapján, különféle programok alapján. Ma Magyarországon a Fidesz ettől inkább távolodik." Nyilván megítélés kérdése, hogy a Fidesz politikáján kívül Kóka személye mennyiben tenne lehetővé egy efféle "körkörös koalícióképességet".

Természetesen tőlünk nyugatra sem szükségszerű, hogy egy liberális, akár a középpárti státusra berendezkedő pártnak be kell töltenie a mérleg nyelve szerepét. A brit liberálisokat ebben elsősorban a választási rendszer hátráltatja, míg a skandináv országok liberális pártjai egyértelműen a polgári/jobbközép pártok közé tartoznak, behatárolva a koalíciós lehetőségeket. Az említett, rendkívül erős, főként vidéki bázisra építő dán párt az SZDSZ számára kevésbé szolgálhat mintaként, ugyanakkor a svéd és a norvég testvérpártok esetében számos párhuzam figyelhető meg. A norvég Liberális Párt évtizedek óta a parlamenti küszöb környékén található, ennek ellenére több koalícióban vett részt a centrumpártokkal és a konzervatívokkal. E párt kifejezetten centrista politikát folytat, mely ugyan sokak szerint megnehezíti a párttal való azonosulást, azonban lehetővé teszi, hogy mindkét oldalról gyűjthessen szavazatokat. Érdekérvényesítő képességét jól mutatja, hogy – éppen a centrista vonal eredményeképpen - a konzervatív túlsúlyt elkerülendő, a 2001-2005 között regnáló jobbközép kormányban a pártnak több miniszteri posztja volt, mint parlamenti képviselője. A svéd liberálisok köreiben a 90-es évek végén lezajlott egy vita a szociálliberális és a konzervatív-liberális szárnyak között. Az új vezető egyértelműen az utóbbihoz tartozik, s vezetése alatt a párt jelentős mértékben közeledett a konzervatívok rendpárti, ugyanakkor gazdaságilag neoliberális pozíciójához. Ennek révén szavazókat is nyert a konzervatívoktól 2002 óta ismét megerősítve saját pozícióját, ezzel együtt pedig választási szövetségük, majd közös kormányzásuk elvi alapjainak lefektetése nyilvánvalóan kevés akadályba ütközött.

A nemzetközi példák tanulságaként megállapítható, hogy nincs egyedüli üdvözítő út: az adott – de időben esetleg változó – realitások fényében akár a változó, akár az állandó koalíciós preferenciák lehetővé tehetik a párt nézeteinek érvényre juttatását.

Lehetséges-e, kívánatos-e az SZDSZ számára az említett nyitás?

Elemzésünk alapkérdéseihez visszatérve: megvalósítható közelségben van-e a liberálisok számára egy középpárti státusz, képesek lesznek-e egy ideológiailag nyitottabb, pragmatikusabb liberalizmust megvalósítani?

Az SZDSZ számára az említett "mérleg nyelve" szerep - rövid távon legalábbis - elképzelhetetlen. Nemcsak azért, mert a jelenlegi Fidesz-vezetéssel ezt mindkét elnök-aspiráns kategorikusan kizárta, hanem azért is, mert a hazai belpolitika jellemzőjeként - és a fenti példákkal ellentétben - a liberálisok a gazdasági és a kulturális síkon egyaránt a baloldalhoz állnak közelebb (kritikusai szerint a megkülönböztethetetlenségig). Ehhez természetesen hozzájárul a történelmi örökség is: az 1994-es "eredendő bűn" (az első MSZP-SZDSZ-koalíció), melynek kapcsán a párt választani kényszerült a rendszerváltoztatás éveiben követett radikalizmus és antikommunizmus, illetve az Antall-kormány ellenében meghatározott, a Demokratikus Charta által fémjelzett liberális identitás között. Vannak, akik szerint a párt éppen radikális antikommunizmusának köszönhette ’90-es vereségét, míg mások szerint éppen ennek következtében tudhatta maga mögött Európa egyik legnagyobb liberális frakcióját. Látva a párt négyévenkénti, egyre csökkenő választási eredményeit, történelmietlen mivolta ellenére elgondolkodtató lehet a kérdés: mi lett volna, ha az SZDSZ nem szakít radikális antikommunizmusával, de legalábbis nem a pártállami utóddal zárkózik be egy oldalra?

A szavazóbázis növelésének törekvése kapcsán felmerülhet a kérdés, hogy kell-e egyáltalán gyötörnie magát egy pártnak az "erős középpártiság" felé, ha az SZDSZ most is éppúgy érvényesíteni tudja akaratát (lásd norvég liberálisok)? Tény, hogy a jelenlegi parlamenti viszonyokat, arányokat alapul véve, valóban irreleváns lehet, hogy az SZDSZ, koalíciós partnerként öt vagy tíz százalékkal vesz-e részt a kabinetben, ez alapján nem lenne képes többet nyújtani. A kérdés nem is erről szól. Ugyanis: egyetlen, stabilan a parlamentben jelen lévő pártnak sem tesz jót, ha választásról-választásra azon kell izgulnia, hogy a közvélemény-kutatások kapcsán gyakran emlegetett egy-háromszázalékos statisztikai hibahatár melyik felére billen!

A kérdést tehát nem úgy kell feltenni, hogy miért veszítette el hatóképességét az SZDSZ, hiszen értelmiségi holdudvara, gazdasági- és médiakapcsolatai, valamint a kormányzásban való "részvételi képessége" továbbra is megvan, csak éppen ez egyre kevésbé jut érvényre párt szavazatszerző képessége kapcsán és ez már életveszélyes lehet.

Az SZDSZ tehát pillanatnyilag, még ha akarná is, csak matematikailag (lenne) képes eljátszani nyugat-európai mintára a mérleg nyelve szerepét. A mindenkori "királycsináló" pozíció felvételéhez elengedhetetlen lenne az SZDSZ profiljának "felpuhítása" (és nem felhígítása!), amihez azonban egy VVD- vagy FDP-féle "jobboldali" - fogalmazzunk finomabban: "konzervatív-liberális" -, iránymódosítást kellene végrehajtani. Ennek kockázata, hogy ezt a megcélzott új célcsoport nem biztos, hogy elfogadná egyik pillanatról a másikra, a parlamenti bejutáshoz azonban vészesen kicsi stabil liberális szavazóközönség pedig "nem hinne a szemének" és jó eséllyel elfordulna szeretett pártjától. Ne gondoljuk hát, hogy az SZDSZ rögvest képes lenne felvenni a mérleg nyelve pozíciót, figyelembe véve az elmúlt évek "lövészárkos" politikai hagyományait. A nemzetközi példákon túl a párt saját történelme is szolgál tanulságokkal, gondoljunk csak Demszky rövid pártelnökségére. Az "egyenlő távolság" politikája annak ellenére bukott meg látványosan, hogy Demszky akkoriban a legnépszerűbb politikusok közé tartozott (toronymagasan megelőzve e tekintetben saját pártját), ráadásul az SZDSZ 2000-ben ellenzékben volt, ami elvileg lehetővé tette volna, hogy a párt jól meghatározott és kivitelezett pályamódosítás révén, kompromisszum-kényszer hiányában a szavazói bázis bővítésére koncentrálhasson.

Az út hosszú egy nyitott, versenyképes, ám alapvető karakterében továbbra is liberális párt felé. Önmagában a liberális identitás megerősítése és újrapozícionálása szükséges, de kevés, ha egy párt elnevezése pusztán a verbalitás szintjén egészül ki azzal, hogy Magyar Liberális Párt. Ennek felismerése mindkét elnök-aspiráns nyilatkozatában tetten érhető: "(…) önmagában a liberális elvek képviselte nem hozza az urnához a szavazókat" , illetve "Nem a liberalizmusnak kell lenni a hívó szónak, erre a józan választópolgárok nem fognak jönni és mondani, hogy hajrá, itt vagyunk, mert mi liberálisok vagyunk (…)."

A folyamatosan szűkülő támogatás okai között (a radikalizmussal és markáns antikommunizmussal való szakítás, továbbá a koalíciós "bezártság" okain túl), véleményünk szerint az elvi (ideológiai) és napi politizálás (politikai tettek) közötti koherencia hiánya (is) megtalálható. Jelen elemzés tartózkodna az SZDSZ ilyetén hibáinak felsorolásától, de egy aktuálpolitikai esemény kapcsán azért szemléltethető a fenti jelenség: az október 23-i zavargások során tapasztalható, igencsak megkérdőjelezhető rendőri eljárás után Demszky Gábor Pro Urbe díjjal tüntette ki Gergényi Pétert (napi politizálás), ezzel szinte tálcán felkínálva a Fidesznek, az eseményen megsérültek emberjogi képviseletének lehetőségét, holott ez a terület hagyományosan a liberális pártok egyik "elvi oszlopának" számít. (Nálunk már-már természetesnek számít, hogy az európai mintával ellentétben a baloldal a rendpárti, míg a jobboldal vállalkozik akár a jogszerűség korlátait is feszegető utcai megmozdulásokra a szólásszabadság védelme érdekében.) Nem véletlen, hogy e tekintetben, akárcsak a kordon-ügy kapcsán Fodor Gábor a párt jelenlegi vezetésével ellentétes, de legalábbis azt árnyaló álláspontra helyezkedett, ezzel is hangsúlyozva, hogy ő a hitelesség és a következetesség célját tartja elsődlegesnek.

Következtetések: az SZDSZ válaszút előtt

A külföldi mintákat figyelembe véve megállapítható, hogy a sikeres nyugat-európai liberális pártok alapvetően két irányt választottak: míg egyesek (pl. a dán liberálisokból kivált Szociálliberális Párt, vagy a holland VVD-ből kiszervezett D’66) az elvi politizálást, a szűk, de jól körülhatárolt társadalmi rétegeket megcélzó kispártiságot választották, s ezzel egyben lehetővé tették az "anyapárt" ideológiai és társadalmi nyitását, mások éppen ellenkezőleg a heterogenitás, a pragmatikus politizálás stratégiáját követték. Míg az első lehetőség ugyan behatárolt, de kedvező esetben igen stabil választói bázissal kecsegtet (bármely SZDSZ prominens kedvenc érve szerint a magyar szavazók 20 százaléka liberális elveket vall, s e réteg felének stabil támogatása a cél), az utóbbi irányvonal versenyképessége, vonzereje éppen abban az „"deológiai heterogenitásban" (pl. brit szociálliberálisok, holland nemzeti liberálisok) rejlik, mely ugyanakkor a napi politikában nem feszíti szét a szabadelvűség adta kereteket.

Elvonatkoztatva a verseny konkrét személyi aspektusaitól, a két elnök-jelöltet véleményünk szerint épp e két stratégia sajátos keveréke jellemzi, bár a fogyatkozó szavazóbázis ténye láttán mindkét elnökjelölt elsődleges célja nyilvánvalóan az SZDSZ legalább tíz százalékos eredménye a parlamenti választásokon. A két stratégia a retorika szintjén úgy jelenik meg, hogy míg Kóka egy, a sikeres vállalkozói réteg számára vonzó liberális pártot akar, Fodor egy szélesebb spektrumon mozgó, nem csak a rendszerváltás nyertesei számára vonzó, de liberális arculatában megerősített, hiteles SZDSZ-t építene föl. Kóka tehát adottnak tekinti a rendszerváltás idején kiharcolt szabadságot (vagyis "puhítana" a szabadság- és emberi jogokat előtérbe helyező elvi politizáláson), elsősorban a (gazdasági) sikert megcélzó program megvalósítására törekszik, melyben nyilván sokkal nagyobb szerepet kapna az állami beavatkozást visszaszorító neoliberális gazdasági ideológia, vagyis a szűk rétegekhez szóló elvi politika. Ezzel szemben Fodor azt hangoztatja, hogy a "siker" önmagában semmitmondó és túl általános cél: az SZDSZ nem koncentrálhat kizárólag a sikeres rétegekre, nemcsak azért, mert a gazdaságilag sikeres vezetői réteg támogatásával van a pártnak a legkevesebb problémája, hanem azért sem, mert egy liberális pártnak – nézete szerint – a jelenleg nehezebb helyzetben lévő, de "szabadságszerető" emberekre is "szüksége van". Ebben a tekintetben tehát, elsősorban gazdasági kérdésekben Fodor irányvonala a vegytiszta neoliberális érték felpuhításaként is értelmezhető. Ugyanakkor a jogállamiság elsődlegességének és az emberi jogok kompromisszummentes képviseletének hangoztatása egyértelműen a "réspolitika" stratégiája.

Habár az elnökjelölti vita jelentős része valóban a nyilvánosság előtt zajlott, s a tudatosan felépített kampány során mindkét jelöltnek volt "mindennel" kapcsolatosan (szociálpolitika, esélyegyenlőség, külpolitika stb.) mondanivalója, az egyszeri szemlélődő csak nagy vonalakban jutott közelebb annak felismeréséhez, hogy a két személy tulajdonképpen milyen konkrét (!) stratégia mentén képzeli el a liberális párt jövőjét, megreformálását. Véleményünk szerint, miközben a nyilvános "árnyékbokszolás" egészen az elnökválasztásig folytatódik, addig a jelöltek "valódi" szándékai az informalitás leple alatt jutnak el a meggyőzendő liberális küldöttekig. Bár a látványos viták kiválóan alkalmasak a nagyobb médiafelület révén a szavazóknak szóló üzenetek közvetítésére, a küzdelmet végső soron mégiscsak a párt belső közvéleménye dönti el.

Tény, hogy az SZDSZ-ben eddig mindig a baloldali liberalizmus, illetve a szocialistákkal kötendő koalíció feltétlen hívei kerültek fölénybe. Ezzel párhuzamosan (ennek következtében?) a párt támogatása folyamatosan csökken(t); sok liberális választópolgár maga sem hiszi el saját pártjáról, hogy a liberális értékeket megfelelően közvetítené.

Ezzel szorosan összefüggő - és nem kizárólag az új elnök személyétől függő - kérdés, hogy a pártban a legnagyobb ellenzéki párttal való együttműködést mereven elutasító, vagy az érdemi párbeszédben reménykedő, nagyobb liberális önállóságra törekedő nézetek nyernek-e nagyobb teret. Véleményünk szerint ugyanis éppen ez utóbbi teljesülése esetén aspirálhatna az SZDSZ egy olyan pozíció betöltésére, amit "működés közben" figyelhetünk meg a német liberálisok esetében. Ez persze rövid távon nem feltétlenül kell, hogy egy formális Fidesz-SZDSZ koalíciót jelentsen, de - és éppen itt érvényesül a párt élén álló személy kiemelkedő jelentősége -, az együttműködés lehetőségei csak akkor adottak, ha vezetői szinten a személyek képesek szót érteni és a minimális bizalom megvan.

Az SZDSZ irányváltási folyamatának egyik állomása lehet(ne) egy átmeneti koalíción kívüli pozíció, amely alapvető hatással lehet a jelenlegi pártstruktúra merevségére. Ameddig a pártról a közvélemény úgy vélekedik, hogy az túlságosan "összebútorozott" a szocialistákkal, ennek a kiegyensúlyozottságnak nincsen realitása. Az ellenzéki szerep persze még nem garancia a megújulásra, de egyik pillanatról a másikra nem fog menni a párt nyitottá tétele, másfelől egy párt megreformálására, újrapozícionálására rendszerint ellenzéki helyzetben kerülhet nagyobb biztonsággal sor. Kérdés, hogy lehetséges-e még egy hiteles (!) módon végrehajtott irányváltás? Nem egy teljesen új liberális pártra lenne-e szükség esetleg vagy egy az MSZP irányába "kötött" irányzat olyanféle "kivonulására", mint a holland D’66 esetében?

Az elnökválasztás tétje tehát messze túlmutat a konkrét jelöltek személyén. Bár a nyugat-európai példák is megmutatták, hogy egy adott irányválasztás, pozíció nem feltétlenül örökkévaló, ugyanakkor a parlamenti küszöb határán mozgó magyar liberálisok versenyképességét, túlélési esélyeit minden bizonnyal alapvetően meghatározza majd az, hogy a verseny eredményeképpen a párt melyik ösvényre lép.

Császár Zoltán és Polgár Tamás
a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzői