Egy darabig tűrtek, nyeltek, reménykedtek, hogy majd csak abbahagyják. Felhívásokat tettek közzé, beálltak a kamera elé könyörögni, hosszúkat és nagyokat keseregtek az ojságban, tessék már békén hagyni az oszlopainkat, instállom, zokogták, de mindhiába, csak jöttek, jöttek az újabb és újabb rétegek, és lerakódtak mint a guánó, keményen, vastagon.

Aztán egyszer csak az egyik oszlopos főtag gondolt egy nagyot. Megfogta az egyik emberét, a kezébe adott egy borotvaéles pengét, és útnak indította; meg ne lássalak addig, amíg az utolsó oszlopot is tisztára nem vakarod, ember, mondta az embernek.

Az ember hát ment és vakart némán, három éjjel, három nap szüntelen, meg-megállva: nem is nézett énrám. Két bocskort is elkoptatott, mire az oszlopsor végére ért, de odaért, és akkor azt mondta: jó mulatság, férfimunka volt. És visszament jelenteni a főtagnak, aki nagyon boldog és elégedett volt, hogy az oszlopok újra ragyognak és végre rend van megint. Még a Nap is kisütött azon a délutánon.

Úgy tudjuk, esztendőre vagy kettőre egy másik ember is útnak indul majd. Nála egy nagy, kerekes kuka lesz, meg egy lapát.  

A Nagy Oszlopvakarás