Ha egyszer újraírják majd a Himnuszt, Tokaj szőlőveszszei (ha jól felmelegszik a globális, úgyis aktualitását veszti; mármint a nektár; vörösbor még lehet) helyére biztosan valami mesebeli földgázkincs kerül, jó esélylyel a sámánilag is körbevizelt makói, persze, nemzeti nagyságunk legfundámentumabb fundámentuma.

A magyarság figyelemre méltó érzelmi kapcsolatba került a gázokkal az utóbbi években. Nem is tudom, pontosan mikor kezdődött, de a gáztéma legalább '98 óta benne van, hehehe, a levegőben, és ugyan nem valószínű, hogy azóta tömegek jutottak volna el a Van der Waals-egyenlethez, a Dalton-törvényhez vagy akár az egyetemes gáztörvényhez, a gázok státusza a nemzeti mitológiában napról napra emelkedik.

Láthatatlan, a föld alatt van, szinte ingyen, viszont vezetékben már piszok drága, maga a gazdagság, a hatalom. Ezekkel a tulajdonságokkal könnyű megmozdítani a magyarok fantáziáját.

Lesz-e gázáremelés vagy nem-e lesz? Ki támogatja az árat és mennyivel? Ha az oroszoktól jön, az olyan-e mint a kommunizmus, vagy egészen más? Ha nem az oroszoktól jön, akkor miért jön az oroszoktól? Ha nem jön az oroszoktól, akkor mi lesz? Ki megy akkor az oroszokhoz? Németh Zsolt milyen gázt szívott vajon? Lehet-e egy színtelen, szagtalan gáz árpádsávos? Ezek a kérdések tartják lázban a közvéleményt.

Néhány hónapja egy tréfás kedvű újságíró a kurva nagy gáztárolóról szóló álhírrel (miszerint az egész szeptemberi-októberi eseménysorozat hátterében egy nagy orosz- magyar-EU energiabiznisz áll) átmozgatta a teljes jobbos aktivistahálózatot, több ezer megabájtnyi mailforgalmat generálva. Tízezrek szopták be, csont nélkül.

Aztán jött a makói gázmező. Egyelőre kétséges ugyan, hogy egyáltalán megéri-e kitermelni, meg hogy nem lesz-e drágább, mint mondjuk mobiltelefonokkal fűteni, de mindegy, okkultistáék már kirohantak sámánostul, tartottak egy kis xenofób szeánszot, nehogy má' a mi gázunkat mások termeljék ki, nekihevült radikálpublicisták rittyentettek harcos glosszákat, gondosan elfeledkezve arról a kínosan demisztifikáló tényről, hogy a gázkitermelés rettenetes pénzekbe kerül, és elég bonyolult dolog. De: a magyar szívjon magyar gázt, pont.

Aztán itt van ez a Nabucco vagy Kék Áramlat? Nabucco vagy Kékáramlat? Nabuccó vagy Kékáramlat? (Mi van itten máma??!!) Sztori, amelyet vörös fejű Stohl Andrásként üvölt el újra meg újra Németh Zsolt a Parlamentben.

És rákanyarodnék a saját, személyes kis gázügyemre, illetve dehogy személyes, dehogy kis, itt jön a cikk eleji idézetben leírt k-európai nyomorúság. Gázóra átíratása miatt kerültem kapcsolatba Pest megye rettegett gázcégével. Tigáznak hívják, nem kell kertelni itten, budaörsiként mással kapcsolatba nem kerülhetek, és ugye éppen itt volna a kutya eltemetve. Eleve nem értettem sohasem, hogy miért kell egy átírás miatt befáradni, dokumentumokat cipelni, igazolni, szemszám, pirburg, párkáp, ahogy a költő mondja, oltási bizonyítvány, tizenöt napnál nem régebbi, tanúk, aláírások, minden, mintha valami nagyon különleges dolgot kérelmezne az ember, valami nagy kegyért folyamodna, nem pedig azért, hogy ezentúl fizethessen egy cégnek egy szolgáltatásért. És ezt miért is lehetne interneten, telefonon, levélben elintézni? Ha már az ember fizet, akkor legyen megszívatva előbb.

A telefont hetekig nem veszik fel, a call center gyakorlatilag nem működik, a nyilván tízmilliókért fejlesztetett, értelmetlen weboldalon semmit nem lehet elintézni. A tájékozott médiaember tudja, merről fúj: megszüntették az eddigi leolvasórendszert, aztán rosszul számláztak a fél megyének, közben új árak vannak, új támogatási rendszer. Totál káosz. Oké. Február közepén megpróbálkoztam óvatosan az átíratással: átautóztam Diósdra (csak ott van ügyfélszolgálat, hát hol lenne, oda járnak Vecsésről, Dunaharasztiból, Szigetszentmiklósról is, hozzájuk képest én még jól jártam), a lepukkant irodaépület ajtaján cetli: mostan nem tartanak nyitva ők, mert átállnak az új számlázási rendszerre. Az ugyan nem világos, hogy egy nyomorult ügyfélszolgálatot miért kell ezért bezárni, de mindegy. Következő hét elején újabb autós túra: még mindig zárva. Én vagyok a hülye, hogy nem néztem meg alaposabban legutóbb, persze, de ki gondolná, hogy egy rohadt átállás miatt sok napra képesek bezárni.

Néhány nap múlva újabb autós túra: annyian vannak, hogy reménytelen a bejutás, úgyhogy másnap kora reggel nyomás oda, a gázosok elé. Eddigre elautóztunk ugye legalább négy órát. Legalább száz másik szerencsétlennel dekkoltam négy órát az ajtó előtt. Igen, előtte, be nem engedtek, arra van a biztonsági őr, nagyon rendes ember, közénk is lőhetett volna, mondom, február közepén négy órát dekkoltunk az épület előtt, az utolsó fél órát már benn, persze, és ugye mit hisztizek, talán nyolc fok is volt délelőtt, nem kellett mínuszokban fagyni, bár a végére már fázott egy kicsit a lábam, meg nekem aztán tényleg nincs mire panaszkodni, átautóztam a nagy, meleg, drága gépkocsival, Diósd egy köpésre van mitőlünk autóval, a kábé két munkanapnyi hiányzásomat senki sem kéri számon, mert főnök vagyok, nincs sem visszerem, sem szívelégtelenségem, jók a lábaim, tudok állni négy órát, jó, a derekam fájt egy kicsit a végén, de istenem. Hanem a száz másik: nyugdíjasok, beteg és idős emberek, festékes ruhás melósok tipródtak az agyvérzés határán az épület előtt, Szigetszentmiklósról, Harasztiból bumliztak át, volt, aki már harmadszor, mint én.

És dekkoltunk, hogy e nagyszerű cég színe elé járulhassunk, a cég elé, amely rendes ügyfélszolgálatot nem bír fenntartani, de százezrektől szedi a díjat, persze, olasz cég, meg kell fogni minden fillért, ennyiből, amennyit egy rendes ügyfélszolgálaton meg lehet spórolni, biztos kijön egy másodvonalbeli brazil cserecsatár heti bére a szponzorált középolasz bundacsapatban. (Ugyanők Szolnokon kétszer átbicikliztették a városon nyolcvanhárom éves nagymamámat, számlaegyeztetésileg. Végül nem tudta egyeztetni, mert ötórás sor volt.)

És ott áll az ember, gondolkodik, mit lehetne kezdeni ezzel a mértéktelen köcsögséggel, meg hogy vajon megtehetnék-e ezt ezek a férgek a fenenagy piacgazdaság bármely más területén, ahol valódi verseny van? Ha egy bank így viselkedne, nem húznék át egyből a másikhoz egy perc alatt? Ha egy mobilcég? Autókereskedő? Hát dehogynem. De mit tehetünk egy gázszolgáltatóval? Abból egy van, és fűteni kell. Lehajtott fejjel várunk, magunkat szégyelljük ezért. Nem is tudjuk, kire haragudjunk, nem akarjuk dühünket a nyilván éhbérért papírokat tologató ügyfélszolgálatosokra zúdítani, nem ők tehetnek róla. Még csak a biztonsági őr sem tehet, aki ugyan segítőkész többnyire, de néha azt gondolja magáról, hogy hatóság, és leküld békába valakit.

Fejlett demokráciákban az ilyen cégekre egyszerűen rágyújtják a székházat. De mi hozzá vagyunk szokva ehhez. Sorban állunk, csendesen, türelmesen, én még bégetek is néha. Ideális fogyasztók, ideális gázok.

(Legalább megismerkedtem egy nyolcvanéves, nyugdíjas csepeli vasmunkással, aki elmesélte, hogy nem engedték elvinni annak idején a kapu előtti nagy Lenin-szobrot, inkább leszerelték és eldugták az öntöde mögé; nem kommunistaságból, hanem hogy ha egyszer mégis szükség lesz rá, ne kelljen újat csinálni.)