Az MKP vezetője persze nagy taktikus; van esélye, hogy ne jusson a vajdasági Kasza József sorsára, akit a VMSZ a közelmúltban tett le posztjáról. Ha mindehhez hozzávesszük az erdélyi Markó Bélának azt a bejelentését, hogy többé már nem jelölteti magát az RMDSZ élére, akár olyan benyomás is támadhat, hogy a határon túli magyar szervezetekben politikai dominósorok kezdenek el dőlni napjainkban. Éppen a legnagyobb lélekszámú magyar közösségekben.

Nyilván erőltetett dolog volna e pillanatban szoros összefüggést keresgélni. Egyelőre ugyanis a dolgok lényegében olyanok, amilyennek látszanak: három ország, három ember, három történet.

Kasza talpára főleg a sikertelenség miatt kötöttek útilaput. Ellehetetlenült. Mentségére annyi hozható fel, hogy a szerbiai viszonyokat tekintve alighanem az összes magyar kisebbségi csúcspolitikusok közül neki volt a legnehezebb dolga.

Bugár őnála kétségkívül sikeresebben politizált eddig - vagy legalábbis azokban az időkben, amíg az MKP kormányzati pozíciót élvezett. Hogy most komoly kihívója akadt, abban nem kis szerepe van annak, hogy a szervezet tavaly kiesett az új kormányfő kegyeiből. Azóta láthatóan idegenül mozog az ellenzéki terepen, maga az MKP pedig dezorientált képet mutat, s ezt igyekszik most a maga javára kiaknázni ellenzéke - napokon belül elválik, milyen sikerrel.

Az említettek közül messze Markó képes a legtöbb eredményt felmutatni. Hiszen az RMDSZ ígéretei zömét teljesítette az elmúlt években. Ráadásul a szövetségen belül minden szál az ő kezében fut össze; riválisa mára nem is maradt az RMDSZ-ben. Ennek ellenére is kirajzolódóban van vele szemben bizonyos alternatíva - igaz, már a szövetség keretein kívül. És ha az erdélyi radikális tömörüléssel szemben az RMDSZ nem tudna helytállni az uniós választásokon, Markó helyzete törékennyé válhat. Máskülönben viszont a saját ütemterve szerint készülhet a garnitúraváltozásra, amit őszerinte a közelgő korszakváltás tesz szükségessé. E tekintetben kétségkívül ő a legelőrelátóbb kisebbségi vezető.

Markó ugyanis azok közé tartozik, akik láthatóan kezdik úgy érzékelni, hogy lejáróban van a klasszikus érzelmi-szimbolikus kisebbségi politizálás ideje. Ma már sokkal inkább a konkrétumokat, a kézzelfogható eredményeket - a lakókörnyezet fejlődését, a munkalehetőségeket, a magyar intézmények kiépülését - kérik számon vezetőiken a közösségek. Nem annyira a múlt, mint inkább a jövő érdekli őket, és az uniós csatlakozásokkal még inkább így lesz.

Mindez persze stílusváltást tételez fel a pártok részéről; hiszen a változások gyakran már más kvalitásokat igényelnek az említettektől, és ez a felismerés lassan kezd teret hódítani a közösségekben. Ugyanakkor a kétség is erősödni látszik: alkalmas-e az igazodásra a mai garnitúra egyik-másik tagja. Ezek ugyanis általában még a rendszerváltások idején verbuválódtak, és a csúcsokon azóta szinte állni látszik az idő.

A mostani személyi mozgásokban - bármennyire esetlegesnek, torznak tűnnek is - talán kitapintható a kiútkeresés, az igazodás szándéka. Nyilván annak a politikusnak jobbak a túlélési esélyei, aki alkalmasabbnak mutatkozik majd az új elvárások beteljesítéséhez. Ha úgy tetszik: azoknak, akik képesek lesznek alkalmazkodni, jobb fülük van az idők szavának meghallására.