Aki szereti a posztmodernt, ne teketóriázzon, illéri, illéri, szaladjon a Keleti pályaudvarhoz, a képen látható remek műtárgyhoz: a fotó elég jó, nem mondom, pontosabban de, viszont higgyék el, csak halványan adja vissza az élményt, amelyet e különös térplasztika a maga kézzelfogható mivoltában nyújt. Muszáj látni.

Tudjuk: a felvételt szemlélő Olvasónknak kezd megint felszaladni szép ívű szemöldöke, hogy mit akarunk már megint, most éppen egy ocsmány kukával; ejsze éppen ez a posztmodern, hölgyeim és uraim, kedves barátaim, hogy ugye látszólag van egy pimf, hétköznapi tárgy, banális funkcióval, de közben kiderül, hogy egyáltalán nem az, hanem valami egészen különleges és egyedi.

Nem hiszik, ugye?

Na jó. Akkor most bedobom az ultimót. Tetszik látni a kuka körül azt az ötven csikket? Nyilván. Jellemző-e Budapesten, hogy egy csikktartó körül ötven dekk hever? Nyilván, hogy nem, ez nálunk képtelenség volna. Akkor meg hogy lehet ez?

Nos kedves olvasóink, mint utaltunk rá, ez egy műkuka: csak látszólag van szája és csikktartója, a nyílások - ez persze a képen nem látható - be vannak fedve, konkrétabban nincsenek, így kímélik a tárgyat, amelyet még sok szép szabadtéri tárlaton szeretnének bemutatni, városszerte. Azért van körülhajigálva szeméttel, mert a közönség szépművészetektől távol élő részének nem csurog le, hogy térplasztikával van dolga, nem kukával: csak úgy rutinból dobja a csikket a tartóba, ahogy mindig is szokta, de a nagy rohanásban nem veszi észre, hogy a csikk kipattan és az aszfaltra hull.

A kiállítók úgy tervezték, hogy időről-időre összesöprik a csikkeket, hogy a kompozíció jobban érvényesüljön a közegében, de aztán úgy döntöttek, hogy mégsem teszik: talán éppen a temérdek rigó látványa segít abban, hogy az emberek rájöjjenek: kár beledobálni, mert műtárggyal van dolguk - gondolták. Most tehát várnak.        

 

Narancssárga térplasztika; vegyes technika, 2007.