Megfogadtam, hogy addig nem írok Demcsák Zsuzsa szóvivői pályafutásáról, ameddig annak nincs vége. Józan ésszel tudni lehetett, hogy nem kell sokáig várnom. Hogy eddig - az is sok.

Ez az írás nyilván elkapkodott és felszínes lesz, olyan, amilyen a történettel kapcsolatos, általánosító vélemény: abszurd. Márpedig az abszurd sajátja, hogy a szavak és az események messze rugaszkodnak magától a hőstől, ám mégis közük van hozzá. Akár sajnálatosnak is nevezhető, hogy egy csinos, fiatal nő, még mielőtt politikai értelemben megszólalt volna, már alkalmatlanná válik a szóvivői feladatra. Annak, hogy ez megeshetett, több oka van, de leginkább az a hányaveti nyegleség, amely ötvöződve a túltengő önbizalommal és sietséggel, komoly személyzeti problémákat vet fel másutt is. "Arcot" keresnek, "castingolnak", fogalmuk sincs, sőt, nem is érdekli őket, mibe botlanak bele. A bulvárigények kielégítése mára odáig fajult, hogy bulvár módon zajlik a kiválasztás is.

Márpedig nem kell ahhoz "ordas" közélet, hogy a média "szétszedjen" egy szóvivőjelöltet. A világ szelídebb pontjain is ezt teszi, aki tehát választ, illetve aki vállalja, rutinból számíthat erre. Magyarán: nincs az a sikeres "casting", amely megóv ettől. A szép, okos, de valószínűleg burokban születetten naiv Demcsák Zsuzsa "napra tétele" nem akkor kezdődött, amikor a világhálón megtalálták habselyemből kiszüremlő női idomait, hanem akkor, amikor elfelejtették tőle megkérdezni, mi hívható róla elő a közgazdász-diplomán kívül. Lehet erre azt mondani, hogy méltatlan az ellene folyó hadjárat, én azonban úgy vélem, hogy jelöléséhez abszolút méltó. Az a látszat, amely első pillantásra kifejezetten rátermetté tette őt a feladatra, egy más szemszögből teljességgel alkalmatlanná. És ez utóbbi - mondjuk azt: látszat - a betöltött funkciónál sokkal súlyosabban esik latba, mint a vonzó külalak vagy a meghallgatáson tapasztalt gyors reakciókészség, amely egyébként megtámadása idején azonnal elolvadt.

Az abszurd jellemzője, hogy a szereplők racionális helyzetekben irracionálisan viselkednek. "Nagy veszteséget jelent családomnak, hogy Demcsák Zsuzsa kormányszóvivővé való kinevezése miatt rólunk negatív felhanggal jelennek meg cikkek" - ezt a diósdi kettős gyilkosság kapcsán előzetes letartóztatásban lévő Sz. István húga jelentette ki a minap a Magyar Nemzetnek. A fogdában hónapok óta ülő bátynak több közös szerencsejáték-vállalkozása volt Demcsák Zsuzsa férjével, s a fentebbi nyilatkozat azt sugallja, hogy eldöntetlen kérdés, kinek okozott nagyobb kárt a másik.

E közegben tehát abszurddá válik a helyzetértékelés is. A totális kudarcot logikus lett volna egy gyors lemondással elkerülni, de a kabinet kitartó hallgatása azt sejtetette, hogy sokáig nem ebben látták a megoldást. A folyamatos terepharc újabb küzdelmeként kezelték az esetet, amikor az áldozat mentése politikai szinten is fölülírja a korrekció szándékát. Mindezt tették az abszurditásig fokozott szolidaritás jegyében, amely híveik körében sem keltett semmiféle rokonszenvet, ha csak ezek számát nem szűkítjük le magára a Demcsák-családra.

Szinte hallom a "castingolók" érveit: hiányzik a médiából a jóhiszeműség, nem ismerjük a részleteket, előre gyártott panelekkel dolgozunk, csúsztatásokból, hiányos cégiratokból, holmi terepjáró-versenyekből, blogtöredékekből kiindulva hurcolunk meg egy embert. Holott a történetben a legabszurdabb éppen az, hogy a Miniszterelnöki Hivatal illetékesei a lényegre nem voltak kíváncsiak - azzal a miliővel nem törődtek, amely Demcsák Zsuzsát körülölelte, s eleve alkalmatlanná tette őt a kiszemelt funkcióra. Nem a sajtó,  ők ártottak neki.

Akkor is, ha - mint tudjuk - "castingja" kifejezetten jól sikerült.