Az 1998-as kormányváltás idején a természetvédelem ügyét fontosnak tartó ember azt hihette, hogy noha a hágai bíróság döntően Szlovákiának adott igazat, a jogászokból jól ellátott Fidesz olyan megoldással áll elő, amelynek eredményeként a mesterséges csatornába terelt Duna vízhozamának nagyobb hányada visszakerül a régi mederbe. A bőségesen áradó víznek köszönhetően a szigetközi élővilág új erőre kap, megpezsdül az élet, a térség szebb lesz, mint valaha is volt. Néhány év és mintha meg sem történt volna a Duna 1992-es elterelése. Most 2002 elején azonban ugyanott vagyunk, mint 1998 kora nyarán, az Orbán-kormány megalakulásakor voltunk. A Duna vízhozamának több mint nyolcvan százaléka továbbra is az új mederben folyik, a Szigetközbe csupán árvizek idején érkezik a szokásosnál több víz.

Ha valaki 1998 nyarán azt jósolja, hogy a fideszes választási kampányban hangsúlyos szerepet játszó, majd a kormányprogramban is kiemelt fontosságú célként megjelölt bősi kérdés rendezéséhez 2002 elején sem leszünk közelebb, azt a valakit sürgősen elmeorvosi vizsgálatra kötelezik. 1998 tavasza a nevezetes Nemcsók-féle megállapodás-tervezet ellen szervezett tüntetésektől volt hangos. Orbán Viktor a választások előtt tartott vigadóbeli pártrendezvényen is fontosnak tartotta kiemelni: a Fidesz hatalomra kerülése esetén érvényteleníti a dokumentumot. Hatalomra kerültek. A kormányprogram megalkotása idején világossá vált, hogy Orbánék Duna-koncepciója a Duna vízhozamának megosztására összpontosít, a kabinet kizárólag erről a kérdésről kíván tárgyalni a szlovák féllel. Azt is deklarálták, hogy az Orbán-kormány a hágai Nemzetközi Bíróság ítéletét tartja mérvadónak, azaz budapesti értelmezés szerint semmilyen vízlépcsőt, vagy gátat nem kíván a Dunán építeni, illetve szükségtelennek tartja dunakiliti üzembe helyezését is. A Fidesz véleménye szerint a vízhozam minimum felének a régi mederbe kell kerülnie, ha ezt nem sikerül elérni, akkor végső soron a magyar fél a hágai bírósághoz fordul.

Nem tudni, hogy a Fidesz legfőbb vezetői csupán a választási sikert segítő lózungnak használták fel a bősi ügyet, vagy komolyan gondolták a szigetközi vízellátás megoldását, mindenesetre gyorsan rájöhettek, hogy ebben az esetben mit sem ért a zajos deklaráció. Olyan ügyről van szó, amelybe másnak, történetesen egy független államnak, Szlovákiának is van beleszólása. Az elmúlt négy évben a kormányzati felelősséget gyakorló Fidesznek is szembesülnie kellett azzal a megkerülhetetlen ténnyel, hogy ezt az ügyet csak közösen oldhatja meg a két ország. Márpedig a szlovákoknak az a legjobb, ha minden marad a jelenlegi állapotban. A bősi erőmű ugyan nem járatható csúcsra, de még így is tetemes mennyiségű villamos energiát termel. Budapest azt is tudta, hogy az erőművet üzemeltető, folyamatos finanszírozási gondokkal küzdő, egyébként pedig befolyásos pozsonyi kapcsolatokkal bíró vállalat önként nem mond le egyetlen apró bevételéről sem. Minden cseppnyi Szigetközbe engedett víz a turbinákon termelt áram mennyiségét csökkenti.

A bősi ügyet Magyarországon és Szlovákiában is kényes belpolitikai kérdésként kezelték. Hiába hangoztatja mindkét ország, hogy kimondottan szakmai kérdésként viszonyul a problémához, ez a szakmaiság sűrűn át van politizálva. Így volt ez az 1990-es, az 1994-es és az 1998-as parlamenti választások idején is. Ám úgy tűnik, legalábbis Magyarországon, hogy hosszú idő után először nem a Bőshöz és Nagymaroshoz fűződő hozzáálláson fog eldőlni, melyik párt nyeri meg a választásokat. A Fidesz tisztában van azzal, hogy ezen a területen az elmúlt négy évben nem tudott eredményeket felmutatni, így jobban teszi, ha hallgat róla. A szocialisták pedig két okból is távol tartják magukat a problémától. Az eredménytelenség emlegetése esetén politikai ellenfeleik rögtön visszavágnának azzal, hogy az MSZP elődpártjának ötlete volt Bős-Nagymaros. Ráadásul az 1998 elején kimunkált Nemcsók-féle megállapodás-tervezet olyan elemeket tartalmaz - vízlépcső a Dunakanyarban, Dunakiliti duzzasztása -, amelyek a rendszerváltás szimbólumának, Nagymaros meg nem építésének sárba tiprását jelentik.

A nagy művel kapcsolatban már a nyolcvanas évek elején itthon is megoszlottak a vélemények. 1981-ben az MSZMP Politikai Bizottsága a szerződés felülvizsgálata mellett döntött. 1983-ban az Országos Környezet- és Természetvédelmi Tanács megállapította: a terv nem foglalkozik ökológiai hatásokkal. Az MTA elnöksége ehhez hozzátette: a terv gazdasági, energetikai és ökológiai szempontból egyaránt téves. Király Zoltán országgyűlési képviselő 1988. szeptemberi felszólalásában az építkezés két hónapos felfüggesztését követelte. A vízlépcsőrendszer ellen megrendezett 1988. szeptember 12-i tömegtüntetésen sok ezren demonstráltak az építkezés ellen. 1989. május 13-án Németh Miklós miniszterelnök felfüggesztette a nagymarosi munkálatokat, júliusban kormányhatározat született a dunakiliti munkálatok felfüggesztésére, majd október végén a nagymarosi vízlépcső végleges elhagyásáról döntött a parlament. Mi tehát nem építettünk semmit, miközben a szlovákok nem hagytak fel az építkezéssel.

A magyar rendszerváltozás egyik jelképe a nagymarosi vízlépcső meg nem építése volt. A rendszerváltozás első szabadon választott kormánya, az Antall-kabinet is a nagymarosi gátépítés ellen volt. A bősi ügyeket tárca nélküli miniszterként a jelenlegi köztársasági elnök, Mádl Ferenc felügyelte. 1991 áprilisában a magyar Országgyűlés felkérte a kormányt, kezdeményezze az államközi szerződés közös megegyezéssel való megszüntetését. Már akkor tudni lehetett, hogy közös megegyezéssel ez a szerződés nem szüntethető meg. Némi várakozás után az Antall-kormány bejelentette, egyoldalúan felmondja az államközi szerződést. 1992. május 25-én adták át az erre vonatkozó jegyzéket.

Eközben a szomszéd állam sem tétlenkedett. Mivel a szlovák nemzet önállóságának egyik jelképe a bősi erőmű mielőbbi befejezése volt, s mivel Bőst a dunakiliti tározó nélkül nem helyezhették üzembe, 1991-ben Csehszlovákia elkezdte a C-variáns munkálatait, azaz a bősi erőmű egyoldalú befejezését. A magyar határtól néhány kilométerre épülő dunacsúni gátat magyar kormányzati szakértők és befolyásos zöldaktivisták is bagatellizálták, papírtigrisnek minősítettek azt, amiből úgysem lesz semmi, s ha lenne is valami, a szlovákok nem merik elterelni a nemzetközi határfolyót saját területükre. Nos a papírtigris betonból és fémből nagyon is valóságos duzzasztóművé állt össze Dunacsúnnál. Október 25-én az új gátnál megkezdődött a Duna elterelése. Csaknem tíz éve tehát annak, hogy mesterséges csatornában folyik a Duna, az eredeti mederbe pedig annyi víz kerül, amennyit a szlovák gátkezelők átadnak. Utólag látszik, hogy Dunakiliti üzembe nem helyezése a magyar politika, pontosabban az Antall-kormány végzetes baklövése volt. A lényegében elkészült dunakiliti gát szabályozta volna ugyanis, hogy mennyi víz kerüljön az Öreg-Dunába és a mellékágakba. Ezt a feladatot vette át Dunacsún.

A két ország 1993-ban vitte a hágai Nemzetközi Bíróság elé a bősi ügyet. A hágai bíróság 1997. szeptember 25-én hirdette ki a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer ügyében hozott ítéletét. Mindkét felet elmarasztalták, a feddés mértéke azonban különböző volt. Az ítéletet ismertető Stephen M. Schwebel, a testület elnöke szerint Magyarországnak nem volt joga felfüggeszteni 1989-ben a nagymarosi munkálatokat, majd pedig 1992-ben felmondani a bősi szerződést. Szlovákia viszont megsértette a nemzetközi jogot a C-variáns megvalósításával és a Duna egyoldalú elterelésével. Szlovákiának tehát keresnie kell annak a módját, hogy a jogellenesen működtetett C-variáns helyett törvényes helyzet alakuljon ki. A bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a feleknek a hágai ítélet végrehajtására önként vállalt hat hónap alatt tárgyalniuk kell, mivel így lehetőség van a megoldásra. A bírósági ítélet sugallata szerint a kölcsönös kártérítési követelésekről lehet tárgyalni, de ezektől el is lehet tekinteni.

Pozsony a döntést a szlovák diplomácia sikerének és a jog diadalának tekintette, mivel szerintük az ítélet döntő többségében megerősítette a szlovák fél jogi álláspontját. Szénási György, a hágai magyar küldöttségvezető az ítéletet a vártnál jobbnak minősítette, Nemcsók János politikai államtitkár - rá hárult, hogy hat hónap alatt a szlovákokkal megállapodjon az ítélet végrehajtásáról - ugyanakkor azt nyilatkozta, az ítélet rosszabb, mint amire készültünk. Vargha János, a Duna Kör vezetője csalódottan fogadta a döntést, mert az szerinte nem kezelte súlyuknak megfelelően a környezetvédelmi szempontokat.

Miközben Nemcsók felvette a kapcsolatot a szlovákokkal, megkezdődött a hágai ítélet kivesézése. Hónapokkal a döntés kihirdetése után is még arról vitatkoztak a jogászok, hogy mit mondott Hága, s mit nem. Óriási különbség volt a magyar és a szlovák fél értelmezése között, de a hágai döntés hazai megítélése sem volt egyértelmű. Nemcsók nemzetközi jogi szakértője, Prandler Árpád például 1997 decemberében a Népszabadságnak adott nyilatkozatában azt mondta: a bíróság szerint a nemzetközi szerződés hatályban van, ezért valamennyi célját meg kell valósítani. Azt elismerte, hogy a bíróság nem írta elő a nagymarosi erőmű megépítését, ugyanakkor, mivel a döntés kijelentései az egész rendszer helyreállítására, a szerződés céljainak megvalósítására vonatkoznak, joggal értelmezhető úgy, hogy a rendelkezések jóhiszemű végrehajtása az egységes vízlépcsőrendszer valamennyi főbb elemének megépítését feltételezi.

Nagy Boldizsár nemzetközi jogász, a jelenlegi magyar tárgyalódelegáció szakértője akkor egyértelmű kudarcnak minősítette, hogy a bíróság nem tiltotta meg Bős üzemeltetését, hanem azt a környezetvédelmi normák betartásától tette függővé. Kudarc, hogy nem sikerült elérni: a nemzetközi hajóút ismét a főmederben legyen. Szintén nem értük el, hogy 1989-92 között tett lépéseinket jogszerűnek ismerje el a bíróság. Számára viszont az következett az ítéletből, hogy a szerződés eredeti céljai a létező létesítményekkel megvalósíthatóak, tehát nem kell új erőművet építeni, illetve Dunakilitit sem kell befejezni.

Az ellenzék Nagy Boldizsár véleményét tette magáévá, Nemcsókék viszont Prandler Árpád által megfogalmazott elvi alapon tárgyaltak a szlovákokkal. A hágai döntés után azonban még történt egy máig ható lépés. A szigetközi vízpótlásra született 1995-ös magyar-szlovák vízmegosztási szerződést korrekció nélkül meghosszabbította a Horn-kormány, így a szlovákok éves átlagban továbbra is másodpercenként 400 köbméternyi vizet volnának kötelesek átadni - aminél azonban mindig kevesebbet adtak. Hornék Pozsony zsarolása miatt egyeztek bele a hosszabbításba, ugyanis az is felmerült, hogy Pozsony még azt a négyszáz köbmétert sem adja át. Székely László, az Orbán-kormány bősi kormánymeghatalmazottja viszont éppen ezen egyezség érvényben létét kárhoztatja. Szerinte Nemcsók a hágai ítélettel érvényét vesztett vízmegosztási egyezmény helyett sokkal kedvezőbb feltételekben is megállapodhatott volna.

1998. március elején robbant a legújabb bősi bomba. A Népszava megjelentette a hágai ítélet végrehajtását célzó magyar-szlovák megállapodás-tervezetet. A választások előtt két hónappal olyan adukártyát kapott az ellenzék, amit természetesen kihasznált. A szocialisták nem e tervezet miatt vesztették el a választást, de biztos, hogy ez a dokumentum is szerepet játszott benne. Mert mit is tartalmazott ez az anyag? Például azt, hogy a vízlépcsőrendszer része lesz a Szigetköz kiszáradását okozó dunacsúni duzzasztó, hogy Magyarország nemzeti beruházásként saját területen részlegesen feltölti a Dunakiliti tározót. A nagymarosi vízlépcsővel kapcsolatban a dokumentum megállapítja: vagy új program szerint, de az eredeti helyen épül fel a vízlépcső, vagy azt egy pilismaróti duzzasztó helyettesíti. A két ország befektetése közötti különbséget hazánk a később meghatározott helyen felépülő vízlépcsővel és különböző folyamszabályozási munkák elvégzésével kompenzálná, de megtéríti a C-variáns beruházási költségeinek ötven százalékát is.

A vízlépcsőépítésben érintett zöldszervezetek azonnal élesen támadták a tervezetet. Vargha János szerint a tervezet az eredeti, 1977-es szerződésben foglaltak megvalósítását írja elő, s nem tartalmaz kompromisszumra utaló elemeket. Hága sem a nagymarosi vízlépcső felépítését, sem a dunakiliti tározó feltöltését nem írta elő. A zöldek ezért tudni szerették volna, miért, milyen érvek vagy érdekcsoportok nyomására fogadta el a magyar küldöttség ezeket a szlovák kívánságokat. Nemcsók szerint a megállapodás-tervezetben foglaltak sokkal kedvezőbb helyzetbe hozták Magyarországot, mint amit az ítélet alapján eredetileg reméltünk. A külügyi bizottság ülésén személyes véleményeként azzal állt elő: nem energetikai, hanem ökológiai és hajózási okokból kell duzzasztani a Dunán. Meglehet Nemcsóknak igaza van, s 10-15 éven belül mindenképpen duzzasztani kell a folyó vízszintjét, egy ilyen vállalás azonban még a koalíciós társ SZDSZ-nek is elfogadhatatlan volt.

A tervezet az ellenzéknek a választások előtt néhány héttel kiváló alkalmat adott kormányellenes tüntetések megtartására, politikai deklarációk közzétételére. A Duna Kör és a Duna Charta felhívására március elején több ezer ember gyűlt össze a budapesti Kossuth téren, hogy tiltakozzon a kormány vízlépcső-építési terve ellen, hogy az alkotmányosság helyreállítását követelje. A tüntetésen a vízlépcső ellen évtizedek óta küzdőkön kívül ott voltak az ellenzéki pártok vezető személyiségei, köztük Lezsák Sándor, Kövér László, Pokorni Zoltán, Zsigmond Attila. Néhány hét múlva a választásokon nyertes Fidesz vezetésével, kisgazda-MDF segítséggel megalakult az Orbán-kormány.

A kabinet gyorsan egyértelművé tette: tárgyalásokat kezdeményez Szlovákiával az erőműrendszerről, ezeket a tárgyalásokat azonban új alapokról kell indítani. A kiindulópont persze nem lehet az előző kormány által tárgyalt, de alá nem írt megállapodás-tervezet. A kabinet a hágai testület ítéletének azt a megállapítását tekinti mérvadónak, amely szerint a magyar fél nincs kötelezve a nagymarosi gát felépítésére. A bősi tárgyalások lebonyolítását kormánybiztosként az ELTE oktatója, Székely László irányította.

Az újonnan megalakult kabinet maga mellé állította a Duna Kör vezetőit. Vargha János környezetpolitikai kormány-főtanácsadói posztot vállalt a Miniszterelnöki Hivatalban, Droppa György pedig cégén keresztül hamarosan megbízást kapott a dunai kormánybiztosságtól a szigetközi vízpótlás lehetséges módozatainak kidolgozására. Hajósy Adrienne-t szakértőként kívánta alkalmazni Székely László. Hajósy azonban - mint azt a kormánybiztos a HVG-nek nyilatkozta - nem vetette alá magát a legszigorúbb, C-típusú nemzetbiztonsági vizsgálatnak.

Vargha János két év múltán távozott a Miniszterelnöki Hivatalból, sajtóértesülések szerint azért, mert javaslatait nem vették figyelembe. Bárhogy történt is, kellően hosszú időt töltött el ott ahhoz, hogy távozása után érdemben bírálja a kormányzat bősi politikáját. Székely László lépéseinek legkövetkezetesebb kritikusa Hajósy maradt, ám már nem volt akkora súlya, mint amikor a többi Duna-körössel együtt szólalt meg.

A kormány 1999 január elején fogadta el a bősi ügyben tárgyaló magyar delegáció mandátumát, amely szerint hazánk nem épít alsó erőművet, és nem helyezi üzembe a dunakiliti tározót. Ez utóbbival ugyanis nem került volna át Magyarországra a vízszabályozás lehetősége, hiszen továbbra is a dunacsúni duzzasztó szabta volna meg az érkező vízmennyiséget. Székelyék februárban közzétették azt a tanulmányt, amely a szigetközi térség ökológiai igényét kielégítő vízmennyiséget próbálta meghatározni. A szakértői anyag szerint a térség rehabilitációjára a folyómeder kanyargóssá tétele lenne a legjobb megoldás - ez egyébként 13-18 milliárdba kerülne.

Miközben Székelyék kivonták magukat az aktuális belpolitikai csatározásokból, Illés Zoltán, a parlament környezetvédelmi bizottságának elnöke megpróbálta ráhúzni a vizes lepedőt az előző kabinet bősi tárgyalóira. A Hágát követő események kivizsgálására parlamenti albizottság jött létre, igazán új momentum azonban a parlamenti meghallgatásokon sem derült ki. Egy valamire azonban jó volt: Nemcsók nyilvános meghurcolására.

Lassan újrakezdődtek a magyar-szlovák tárgyalások, a meglehetősen távoli álláspontok miatt a két fél először mindössze abban tudott megállapodni, hogy a magyar fél elkészít egy olyan megoldási javaslatot, amely igazolja, hogy a hágai ítélet egy alsó vízlépcső megépítése nélkül is maradéktalanul teljesíthető. A csaknem ezeroldalas dokumentumot 1999 decemberében adta át Székely László Pozsonyban. A budapesti javaslat lényege, hogy Magyarország lemondana a Bősön termelt villamos energia őt megillető részéről, és cserébe ennek megfelelő vízmennyiséget kér vissza a Duna eredeti medrébe. Dunakilitit nem helyezzük üzembe, viszont hazánk elfogadja a Szigetköz kiszáradását okozó dunacsúni tározó létét. Az alsó vízlépcső megépítése helyett hagyományos folyószabályozási eszközzel, sarkantyúk építésével garantálnánk a kellő vízmélységet. Székely szerint a magyar fél a Duna teljes vízmennyiségének 65 százalékát követelte vissza az eredeti mederbe, a környezeti értékek megóvásához ugyanis ennyi vízre mindenképpen szükség van.

A szlovákok nem kapkodták el a választ, több mint egy év kellett a magyar javaslat lefordításához, illetve a válasz megfogalmazásához. Budapest nem is nagyon sürgette őket, a csend megfelelt az Orbán-kormánynak. Székely 2001 elején jelentette be: a magyar megoldási javaslatra konstruktív, a további érdemi tárgyalásokat megalapozó válasz érkezett Pozsonyból, s a meglévő nézetkülönbségek ellenére elképzelhető, hogy még abban az évben, tehát 2001-ben kormányközi egyezményt köt a két ország. Pozsony ugyanis bizonyos feltételek teljesülése esetén kész tudomásul venni, hogy a Duna magyarországi szakaszán sem most, sem a következő évtizedben nem épül vízlépcső. Belátta ugyanis, hogy nincs olyan eszköze, amellyel Magyarországot egy ilyen beruházás megvalósítására rákényszeríthetné. Székely szerint kiderült, hogy Szlovákiának elfogadható a magyarok alsó vízlépcső nélküli folyamszabályozási elképzelése - bár továbbra is az eredeti terveket tartják jobbnak. Abban is egyetért a két fél, hogy megnyugtató megoldást kell találni a főmederbe és a mellékágakba juttatandó víz mennyiségére - ez jelenleg az éves vízhozam 17-18 százaléka. A szlovák kormánymeghatalmazott Dominik Kocinger a Népszabadságnak idén januárban adott nyilatkozatában alapvetően másképp látatta a helyzetet: "- Mi a szakmai kérdések tudományos megválaszolását szorgalmazzuk, viszont a magyar tárgyalóküldöttség vezetője állandóan csak azt szorgalmazza, hogy a szlovák fél mondjon le az alsó vízlépcső felépítésének az igényéről, s azután a partnereink majd felgyorsítják a tárgyalások menetét. Mi viszont ragaszkodunk ahhoz, hogy a jóváhagyott szakértői csoportok feladata tudományos tárgyilagossággal összevetni, vajon az 1977-ben megkötött államközi szerződés valóra váltása, vagy a magyar partner által javasolt megoldás jobb és előnyösebb a két ország számára."

Júliusban a két kormány arról állapodott meg, hogy szakértői munkacsoportokban folytatják a munkát. "Végre arról tárgyalunk, ami számunkra a legfontosabb, a Szigetközről" - nyilatkozta Székely László. Két munkacsoport alakult, ám még 2002 elején sem sikerült megállapodni a két munkacsoport mandátumáról. A munkacsoportok megalakítása tehát eddig nem vitte előre az ügyet. Az is biztosnak látszik, hogy a választások előtt már nem írják alá a két kormány államközi megállapodás-tervezetét. És arra is nyugodtan fogadhat az ember, hogy rövid időn belül nem kerül több víz a Szigetközbe. Lényegében tehát négy év elveszett, ott tartunk, ahol 1998-ban, az Orbán-kormány megalakulásakor.

Illetve mégsem. Tíz év vízhiánya alaposan megviselte a szigetközi térséget. Számos faj ritkulása, eltűnése észlelhető, csökkent a rákok, a halak faj- és egyedszáma, emellett a füzesek is károsodtak. A Szigetköz kiszáradását egyértelműen a Duna vízszintjének süllyedése okozza, ami miatt a talajvíz is mélyebbre került.

A bősi ügytől elválaszthatatlan az esztergomi Márai Valéria híd története. Az immár százhét esztendős léte során - kétszeri felrobbantása miatt - hatvannégy évig használaton kívül porladozó, 1895-ben átadott esztergomi állami vashíd újjáépítésére - születésekor Európa legnagyobb fesztávolságú, úgynevezett rácsos-kéttámaszú szegecselt szerkezete volt - az 1990-es években több terv is született. Az egyik szerint modern kábelhíd, a másik alapján szögletes vasrácselemek, a harmadik szerint tömör acélgerendák pótolták volna ki az épen maradt két szélső ív között tátongó három szakaszt. A híd újjáépítése azonban sokáig terv maradt, mert a két ország nem tudott megegyezni a híd magasságában. Vízlépcső építése esetén magasabb pillérek kellenek, egyébként megfelel az alacsonyabb is. Az éveken át vitatkozó magyar és szlovák szakemberek kompromisszumos megegyezésével nagyjából a régi formájában épült újjá a híd. Csak nagyjából, mert a középső pilléreket erősen megemelték, így a korábban egyenes hídtest enyhe ívet kapott, középpontja mintegy öt méterrel haladja meg az eredeti szintet. A vasszerkezet másfél méterrel magasabb a magyar, s eggyel alacsonyabb a szlovák kormány által kívánatosnak tartott szintnél. Ugyancsak másfél méterrel haladja meg a budapesti hidak magasságát. Ebből a szempontból tehát azoknak lett igazuk, akik szerint a híd építésekor egy majdani dunakanyari duzzasztó megépítését is betervezték. A 19,4 millió euróból újjáépített hidat tavaly októberben adta át a két miniszterelnök, Mikulás Dzurinda és Orbán Viktor. (Budapest és Pozsony már az előző ciklusban is tárgyalt a hídról, de Meciarék megakadályozták az újjáépítést.)

Felvetődik, hogy Orbán miként egyezhetett bele egy ilyen hídkoncepcióba - a terveket már ebben a kormányzati cilkusban fogadták el. A hídavatásra mindenképpen szüksége volt Orbánnak is és Dzurindának is. Az Európai Unió felé a két ország látványosan bizonyította, hogy képes az együttműködésre. Egy híd jelkép. Egy lerombolt, évtizedeken át újjá nem építetett híd pedig igazán az. Ehhez képest nem szempont, hogy milyen magas a híd közepe. Nem szempont a zöldek erőtlen tiltakozása sem. Itt is bebizonyosodott, hogy a környezetvédelem a Fideszben csak addig számít, amíg fel nem merül egy erősebb szempont. És eddig mindig felmerült egy erősebb szempont. Egyedül Illés Zoltán - ha sokszor apolitikusan is, folyamatosan bírálva a kisgazda vezetésű Környezetvédelmi Minisztériumot - állt ki a zöld elvek mellett. A jutalma: ha egyéniben nem nyer, a futották még csoportba sorolása miatt listán nem jut be a következő parlamentbe.

A vízlépcsőügy finanszírozásának három korszaka volt. A kezdetektől 1986-ig, a tervezés és előkészítés időszakában, a költségvetés közvetlenül finanszírozta a programot. Az első tíz év 2000. évi áron mintegy 42 milliárd forintba került. Az építkezés idején - 1986-90 között - hiteleket vettek fel és költöttek el, a költségvetést azokban az években nem terhelte a beruházás. Ezeknek a hiteleknek a törlesztése csak a rendszerváltás után kezdődött meg, és még jó ideig tart. Ugyanakkor 1992-től a rehabilitációval és a hágai perrel összefüggő költségeket ismét közvetlenül a költségvetés állta.

Az építéshez felvett kölcsönök visszafizetésére kétféle hitelkonstrukciót hoztak létre. Az egyik hitelt a Magyar Nemzeti Bank nyújtotta még 1987-ben. E kölcsön maximumát 37 milliárd forintban határozták meg. Ebből az összegből 32,097 milliárd forint tartozás keletkezett, amit 1992-től kezdődően 15 éven át kell törleszteni. A másik hitelt osztrák bankok hozták létre, amit a nagymarosi vízlépcsőt építő Donaukraftwerk munkáinak kifizetésére fordítottak. Az osztrák hiteltörlesztés 1996 elején kezdődött és 15 éven át tart. A magyar állam azonban nem pénzt fizet, hanem áramot szállít. A magyar állam és az osztrák bankkonzorcium 1990. novemberi egyezsége szerint a félbemaradt nagymarosi műért 2,881 milliárd schillinget kell fizetni.

A 32,097 milliárd forintos belső adósságból, ami az 1986-90 közötti MNB-hitelfelvételből keletkezett, 2000 végéig 16,8 milliárd törlesztésén voltunk túl, a tartozás még 15,2 milliárd. Az osztrák kölcsönből még 23,1 milliárd forint van hátra.