Kofák, zsokék, trógerek
Cavesieder Blasius talán maga sem tudta, hogy milyen lavinát indít útjára. A Kávéfőző Balázsként magyarosítható pesti ember az első ismert kávés, aki 1714-ben megszelídíti az ellenség italát. És innen már nincs megállás: az 1896. évben 591 kávéház nevét sorolja már fel a korabeli címtár és lakjegyzék, ami önmagában is világcsúcs. S bár igaz, hogy ebbe alaposan belejátszik a millenniumi láz - boldog-boldogtalan kávéházat nyit -, illetve, hogy néhány hely két néven is szerepel, a rekordot elvitatni mégsem lehet. Már csak azért sem, mert normális, rutinos években mindig megvolt az a mintegy 350 kávéház, ahol foglalkozásra és hitvallásra tekintet nélkül - vagy épp tekintettel - bárki megtalálhatta a maga asztaltársaságát.
A Vásárcsarnok mögött például, ahol valamikor a déli városkapu (Belgrádi kapu) fogadta a Balkán felől érkező kereskedőket és kalandorokat, a kofák főhadiszállása, a Csarnok kávéház kapott helyet. A jelenlegi Borbíróság helyén álló kávéházban kasztszerűen különültek el a baromfi-kereskedők a tojásárusoktól, s az is meg volt szabva, hogy a mészárosok asztalát csakis a halkereskedők vehették át, akikkel együtt viszont egy nem túl barátságos szagfelhő is érkezett - meséli Saly Noémi város- és irodalomtörténész, aki vasárnap délután a Kogart Baráti Kör rendezésében amolyan kávéházi séta keretében mutatta be az elfeledett vagy még mindig álló pesti szórakozóhelyeket.
Aki az első világháború idején fennálló szesztilalom ellenére is jóféle nedűhöz kívánt jutni, az már hajnali ötkor felkereste a Vámház körút és Fővám tér sarkán álló Nádor kávéházat (ma gyorsétterem). Itt vegyülhettek el teljes egyetértésben a közeli csarnokból átszivárgó kofák és trógerek a frakkos arisztokratákkal és fölékszerezett úrhölgyekkel. Az előkelőbb lokálok ugyanis épp hajnali ötkor tették ki az utcára a vendégeket, s aki még nem kívánt hazamenni, az bizony a Nádorba sietett némi levezetésre.
Kevesen voltak a korabeli Pesten, akik ne tudták volna, hogy hol kapható a város legnagyobb és legfinomabb, fokhagymával és szalonnával tűzdelt pirítósa. A mai Korona szálló helyén álló Bátori kávéházban, mely helyet - miután a tulaj némiképp megőrült - egy rézműves, bizonyos Beyer Marcell vette kezelésbe. A törzsvendégeket az új tulajdonos kislánya szórakoztatta. Ő később, a nevét kissé megváltoztatva, Bajor Giziként szerzett nevet a kávéházak belterjes világán túl is. Akit pedig a tuti lóversenytippek érdekelték, azt a Ráday utca sarkán álló Két oroszlánba menesztették. Itt gyűltek össze a versenyekre érkező zsokék és földesurak, akik pillanatig sem akarták szem elől téveszteni a vagyont érő paripákat.
Némiképp igazságtalan módon, ha a pesti kávéházakra terelődik a szó, akkor mindenki az irodalmi vagy művészkávéházakra (Centrál, New York), s azok illusztris asztaltársaságaira gondol. Pedig azok aligha maradhattak volna fel a korabeli "kávézsenik" nélkül, akikből sosem volt négynél több egyszerre a városban. Hiszen valóságos művészet volt megteremteni a kényes egyensúlyt a pimasz és hitelképtelen művésztársaság, illetve a miattuk odagyűlő, fizetőképes polgári publikum között. Ha túl sok volt a botrány az utóbbi, ha nem kaptak ingyen tintát s egyéb kiváltságokat, akkor az előbbi hagyta el a kávéházat. Mészáros Győző, a Centrál tulajdonosa a banktisztviselői szakmát hagyta oda, hogy Pest első számú helyévé virágoztassa fel a házat, ahová a nyugatosok is jó szívvel szokhattak oda.
Hasonlóképpen híresült el a Belvárosi kávézó, de ez a főváros legelőkelőbb asztaltársasága miatt. Czárán királyi főügyész kompániája egy időben még külön lapot is kiadott (Czárán és Környéke), mely például a főügyész napi programját is lehozta percnyi pontossággal. Ebből tudni, hogy az előkelőség bizony napi hat órát is eltöltött a kávéházban, vagyis a teljes szabadidejét. Ám azt is érdemes tudni, hogy Rónay Egon jóvoltából a második világháborús ostrom után itt nyílt meg újra az első bolt. Egon bácsi miután a pincében rálelt a csodával határos módon megmenekült pótkávés zsákra, iziben szerzett egy kályhát, begyújtott a szétlőtt bútorokkal és a dizőz képét kifelé fordítva azonmód fölírta: Nitva vagyunk. A sietségben lefelejtett ipszilonért senki sem reklamált, főként nem romok alól, pincék mélyéről előbújó túlélők nem. A pótkávé illata ugyanis akkoriban az életet jelentette. S hogy ez mennyire igaz annak csak Egon bácsi a megmondhatója, ő ugyanis úgy menekült meg a szovjet munkatábor elől, hogy az aznap szolgálatban lévő orosz tiszt még emlékezett a nemrég ivott kávé zamatára, így pár percnyi töprengés után elengedte.
