Kivont kard helyett

Koromnál fogva rendszeres látogatója vagyok a különböző egészségügyi intézményeknek, és annak ellenére, hogy zömében szakmai elhivatottságot és őszinte segítőkészséget tapasztaltam, a saját bőrömön érzem, hogy ez a terület alapos reformra szorul. De az is nyilvánvaló a számomra, hogy amikor indokoltan és egy vitathatatlanul helyes cél érdekében egészségügyi kormányzatunk kivont karddal megrohamozta a gyógyítás rendszerének anomáliáit, fordítva ült fel a lóra.

Mindaz ugyanis, ami lerontja az egészségügy hatékonyságát - egyszerre eredményezve elképesztő pazarlást és ellehetetlenítő hiányt - önmagában véve egy rendkívül logikus és racionális gyakorlat következménye. A különböző intézmények vezetői - a kórházigazgatóktól a háziorvosokig - azt teszik, ami a szabályozás és a finanszírozás jelenlegi rendszerében a számukra - valamint az általuk irányított intézmény számára - a legelőnyösebb. Tudom, hogy minden hasonlat sántít, okulásul mégis felidéznék egy példát az élet egy egészen más területéről. Az elmúlt század '60-as éveinek örökzöld témája volt a gazdasági sajtóban, hogy a magyar gépek és berendezések azért nem versenyképesek, mert túlsúlyosak. A gépgyártók a kohászatra mutogattak: mindez azért van, mert onnan a szabványban meghatározott tól-ig határon belül mindig a felső határhoz közelítő, vagy azt meghaladó vastagságú - így a szükségesnél súlyosabb - lemezeket kapnak. Hiába marasztalták el egyre-másra a kohászatot, ők technológiai okokra hivatkoztak, és ennek alapján újabb és újabb beruházásokra csikartak ki eszméletlen mennyiségű pénzeket - mégsem változott semmi. Aztán a '80-as évek elején az Ipari Minisztériumban eszébe jutott valakinek, hogy a gépiparnak szállított lemezek árát nem súly szerint, hanem négyzetméterben kéne számolni. Mit tesz Isten: a lemezek szinte egyik napról a másikra elvékonyodtak. Addig ugyanis, amíg tonnára fizettek, a cégnek az volt az érdeke, hogy minél több anyagot adjon el, az utóbbi esetben már az, hogy ugyanabból az anyagmennyiségből minél több négyzetméter lemezt állítson elő.

Biztos vagyok benne, hogy az egészségügyben is hasonló a helyzet. Ha továbbra is a kórházban töltött napok száma határozza meg, hogy mennyi pénzt kap az intézmény, ugyanolyan anomáliákkal találkozhatunk majd a szám szerint radikálisan csökkentett ágyakon, mint eddig, a bőség állapotában. Ha viszont az OEP többet fizet akkor, amikor ambulánsan műtenek meg bizonyos betegeket, ahelyett, hogy három-öt napig fektetnék a kórházi ágyon, az intézmény előbb-utóbb racionalizálná a kapacitását. Csak olyan finanszírozási rendszer, gazdasági szabályozás tudja ezeket az önmagukban racionális megoldásokat egy teljességében racionális rendszerré összefogni, amely minden részletében ebbe az irányba hat. Meg kéne fordulni azon a lovon, mielőtt megbokrosodik.

Csík István

Budapest

Több, mint kockázatos

Aki olvasta Demcsák Zsuzsa blogját, politikai nézeteitől függetlenül, előítéletektől mentesen is minimum megdöbbent vagy elképedt. Ha jól tudom, az új szóvivőnek a reformok hiteles "eladása" lenne a feladata. Demcsák Zsuzsa előéletéből, szakmai és üzleti múltjából, családi körülményeiből adódóan eddig valószínűleg csak az élet napos oldalát ismerte meg. Ez önmagában nem baj, ettől még lehetne hiteles. A jelek szerint azonban nincs affinitása a mai magyar valósághoz. Aki az átélt és megírt bölcsődei élmények hatására nem azt mondja, hogy lám-lám, ilyen kis közösségekben még Budapest belvárosában is tapasztalhatjuk a rossz szociális viszonyokat, aki nem arról ír, hogy őt mennyire megérintették a látottak, hanem elszalad a valóság elől, az szerintem alkalmatlan arra, hogy egy magát baloldalinak és szociálisan érzékenynek tartott kormány szóvivője, azaz arca - bármilyen csinos is - legyen. Ha az MSZP és a kormány meghatározó szereplőinek sem jut eszébe, hogy a mai megszorításokkal terhes, szociálisan feszült helyzetben egy közszereplőnél legalább olyan fontos a belbecs, mint a külcsín, akkor ott nagyobb bajok vannak. Aki a magánéletének eseményeit nem tudja megfelelően kommunikálni, az hogyan fogja a kormány tevékenységét? Ha már egy kiszemelt szóvivő nem tud vagy nem akar tudomást venni egy nálánál rosszabb körülmények között élő másik Magyarországról, elvárható lenne, hogy azok, akik őt kiválasztották, ha máskor nem, legalább utólag felfigyeljenek arra, hogy itt valami nem stimmel. Biztos nem könnyű, de nem is lehetetlen olyan szóvivőt találni, akinek korábbi magán- és üzleti életébe nem lehet belekötni, van megfelelő élettapasztalata, szakmai gyakorlata, és a zsigereiben is érzi, mit vár el a közvélemény egy kormányszóvivőtől, képes kormánya legjobb arcát megjeleníteni. Úgy tűnik, jelen esetben nem csak kockázatról van szó! Tévedést beismerni mindig szimpatikusabb és könnyebb, mint utólag a hibát megmagyarázni és kijavítani.

Déri Erzsébet

Budapest

Bornyitó a borhoz

Mayer Béla A színház üzlet is című levelére (február 24.) szeretnék reagálni, ugyanis mind látogatóként, mind alkalmazottként igen gyakran megfordulok színházban, s nem értek egyet Mayer úr bizonyos állításaival.

Levele elején nehezményezi, hogy a színházi ruhatárban sokszor nem illik elkérni a visszajárót, s több kabátot akasztanak egy fogasra. Nem értem, miért volna hibás a színház vagy annak egy alkalmazottja, ha a vendég úgy érzi, a pár száz forintos borravaló "jár" a ruhatárosnak, hiszen annak beosztotti minőségében kutya kötelessége visszaadni a visszajárót, csakúgy, mint bármely más intézmény bármely alkalmazottjának.

S miért zavaró az, ha több kabát kerül egy fogasra? Mint Mayer úr is írja, több színház küzd gazdasági nehézségekkel, ezek közé tartozik munkahelyem is. Sajnos, sokszor mi is élünk ezzel a lehetőséggel, hiszen az ötszáz férőhelyes színházba annak idején csupán egy kétszáz "férőhelyes" ruhatárat építettek. Az ár minden színházban kabátonként, nem fogasonként értendő, mint ahogy senki nem állítja azt sem, hogy egy fogasra egy kabát fog kerülni. Nem látom úgy tehát, hogy bárki bárkit becsapna.

Személyesen is sértőnek találtam a levélírónak azt az állítását, hogy mi, ruhatári dolgozók "lenyúljuk a kisiskolások hamburgerpénzét", és "levesszük a szegény nagyikat". Mayer úr színházi látogatásai során bizonyára felmérte már, hogy akiknek átadja kabátját, vagy némi plusz "hamburgerpénzre" vágyó diákok, vagy olyan "szegény nagyik", akik nyugdíjuk kiegészítéseként vállalják az este tíz, tizenegy óráig tartó munkát.

A levél szerzőjének ötlete sajnos kivitelezhetetlen: nincs olyan színház, ahol akár a segédszínészek, akár a díszletezők ráérnének a ruhatárban dolgozni. De ha ráérnének, a pluszmunkát ők sem vállalnák ingyen. Vajon valóban az lenne a legjobb megoldás, ha a színházak "beépítenék" a jegyek árába azt a kétszáz forintot? Mayer úr gondolja, hogy a színházak nem tartják pontosan olyan magasan a jegyáraikat, hogy a nézők még meg tudják fizetni, s az intézmények fennmaradása se legyen kérdéses? Egy általános kétszáz forintos jegyáremelés nagy valószínűséggel hatalmas tömegeket tántorítana el a színházlátogatástól, nem is beszélve a tavaszi "ruhatári uborkaszezon" alatt az intézkedés miatt felháborodott nézőkről.

Tudomásul kell venni, hogy a színház üzlet, írja Mayer Béla. De tudomásul kell venni azt is, hogy a ruhatár szolgáltatás, igénybevétele esetén fizetni kell érte. Ha Mayer úr egyébként kiváló ötletét követve a színházak elegáns pincészetek színházi címkével ellátott borait árulnák, a bort megvásárló nézőnek tudomásul kellene vennie: a borhoz nem árt egy bornyitó és néhány pohár sem. Igen: pluszköltségek az egyszeri kiadás mellé.

Kovács Bálint

nézőtéri alkalmazott