Nem kell ugyanis betörni ahhoz egy film- vagy zeneforgalmazó cég szerverére, és a bemutató előtt közzétenni a művet, hogy tetemes kárt okozzunk nekik. Elég, ha egy tízfős baráti kör valamely tagja az összedobott pénzzel bekocog a lemezboltba. És tuti, hogy a másik kilenc nem fogja külön megvenni a korongot, hanem szépen lekopizza. De még ennyi pénzt is felesleges kiadni rá. Videotékások régi ismerőse a tag, aki bemegy, kikölcsönöz fél tucat premierfilmes DVD-t, aztán egy órán belül hozza is vissza mindet. A kölcsönzőtulaj természetesen mindent tud, de mit tehet? Legtöbbször már a boltba se kell lefáradni, sikerfilmek, a menő lemezek kompletten felkerülnek a világhálóra. Sokan a tömegkulturális nagyipar végnapjait jósolják; producerek, kiadók, művészek panaszkodják tele az ő nagy veszteségeikkel a nyilvánosságot. Hogy indokolt-e a harangok félreverése, arról később, előtte pár szót arról, hogy miért oly hatástalan a másolásipar elleni szóbeli és büntetőjogi küzdelem.

"Nem lopnál autót, táskát, ruhát, kazettát, hát ne másolj CD/DVD-t se, mert az is lopás!" Valahogy így hangzik a kép- és hanghordozók elejére rakott klip. Mire az átlagpolgár kapásból azt feleli, hogy "De, lopnék!". Ha olyan könnyen lehetne verdát, télikabátot, retikült lovasítani, mint lemezt másolni, bizony arra is nagyon sokan rászoknának. Ugyanis az (amúgy törvénytisztelő) kisember nem (csak) azért nem tolvajkodik, mert becsületes. Hanem azért sem, mert kocsit vagy öltönyt lopni nehéz, kockázatos, jó esély van a lebukásra. A parkoló gépjárművet ajtó- és kormányzár, riasztó védi, a bűnöző fennakadhat pásztázó ipari kamerákon, odatévedő járőrök tekintetén. A hipermarketek osztályait szenzoros kapuk és vagyonőrök óvják. Ha a kocsik/áruházak éjszaka kitárt ajtóval állnának, ugyanúgy fosztogatnák őket, mint jelenleg a hálót. Semmilyen profitalapú rendszert nem lehet becsületkasszára alapozni.

Ráadásul a sikeres autó- vagy ruhalopáshoz tudás, kézügyesség, jó idegrendszer szükségeltetik. A kultúrcikk eltulajdonítása - csak egy gombnyomás. Ráadásul a lemezmásolás nem is lopás a szó hagyományos-köznyelvi értelmében. Az alatt azt értik, hogy valaki (fizikailag) behatol valahová, s elvisz onnan tárgy(ak)at, melyek nem lesznek ott többé. Mivel lakosságunk nagyobbik hányada jelenleg digitális analfabéta, nem is igazán értik, mi ez... Világítsuk meg hát egy képzeletbeli példával. Philip K. Dick A Maze of Death című regényében az emberek bizonyos csoportja által közösen hallucinált Delmak-O nevű bolygón létezik egy sárkányszerű lény, amely megkettőzi az elé rakott tárgyakat. Legyen az golyóstoll, villanyborotva, bármi. Képzeljük el, hogy Kalapos Géza fényeslitkei őstermelő megveszi élete legelső Suzukiját. Aztán otthon, a garázsban, van neki egy ilyen másoló sárkánya. Hát rögtön csinál egy-egy autót anyjuknak, lányának, vejének...

Vajon ugyanannyi autó fogyna a szalonokból, ha ezt meg lehetne tenni? Aligha. Ráadásul az emberek ezt sem éreznék lopásnak, bár tulajdonképpen az. "Az én autóm, kifizettem, miért ne kopizhatnám le?" Hát a lemezeknél ez a mesebeli helyzet a kőkemény realitás. De talán mégsem olyan apokaliptikus ez a helyzet, mint amilyennek a gyártó és forgalmazó cégek, valamint az előadók lefestik. Ha pedig szerintük mégis az, abban ők is ludasak. Először is, miért nem próbálják a lemezeket másolásvédetté tenni? Persze az ilyen riasztó- és védőprogramot is fel lehet törni, de az már gyakorlott profit igényel, s így legalább a mezei felhasználók nem tudnának kalózkodni. De valamiért mégse tudják (vagy akarják) ezt megoldani. Aztán: a szerzőijog-kezelők ne nagyon zokogjanak, mert ők is megérik a pénzüket. Ugye bizarr lenne, ha a pajszer árába beépítenék a lakásbetörésekből származó károk egy részét. Márpedig a lemezpiacon ez van. Az üres, írható hang- és képhordozó lemezek, memóriakártyák vételárára ráterhelik a műsoros üzletágban kieső nyereség bizonyos hányadát. Akkor is, ha valaki saját szöveges dokumentumait, otthoni fotó- és videofájljait tárolja rajtuk. Vagyis a kalózok is fizetnek jogdíjat. Márpedig olyan nincs, hogy valamit egyik oldalról üldözök, a másikról pedig leszedem róla a sápot.

Azonfelül pedig logikus, hogy a másolók tipikus áldozata nem Kovacsek Béla veszprémvarsányi amatőr táncdalénekes, aki saját költségére felvetette a számait, hanem a már befutott, szép legális eladási mutatókkal rendelkező híresség. Aki ráadásul bevétele jelentős részét hosszú ideje nem a lemezekből nyeri. Hanem a sztárlét obligát forrásaiból: ilyen a talkshow-kban, vetélkedőműsorokban való - busásan fizetett - jópofizás, a zenecsatornán, a kereskedelmi rádióban lejátszott klipek utáni jogdíjak, a különböző reklámszerepek stb. Az élő koncertet, a haknit egyébként sem lehet másolni. Tehát minden híresztelés (és kieső bevétel) dacára: meg lehet élni.

A lemezmásolással pedig együtt kell élni. A technika hatalmas áldása, hogy az ember otthon, laptopja előtt ülve - miként e pillanatban jómagam - írhat, szerkeszthet, küldhet-fogadhat információkat. És bizony - másolhat is. Hát igen, a lovas szekérrel fuvarozókat is megviselhette lelkileg a tehervonat megjelenése, akár a lemezgyártókat a fájlcserélők. De ki akarna a lovacskához visszamenni? A Dick által leírt másoló sárkány - bár tüzet nem okád - rettenetesen idegesíti Artisjus királyfit. Ám, mivel ez nem mese, a királyfi ebben az esetben nem fogja tudni levadászni a duplikáló bestiát. Egyszerűbb, ha másképp próbál királylányt szerezni.

A szerző közíró

- Váú! Sok illegális másolattal találkoztam már életemben, de eddig ez a Sixtus-kápolnás volt a leghúzósabb!