Lehetetlen valóság
Na, elég három mondat, máris európai vagyok, gőgös, öncentrikus, gyorsan felejtve, hogy alig néhány történelmi perccel ezelőtt és bő másfél évezreden át még meszsze én voltam a legbarbárabb a "fajok" közül. Még a "fajokat" is én találtam ki, hogy "fölfedezzem" és kifosszam mások világait, hogy aztán két világháborúval lenullázzam a magamét.
Aztán 1950 körül néhány német és francia öregúr egy ostobasággal határos tervet vett elő. Hagyjuk abba a külső és belső háborúkat, a külső és belső fosztogatásokat, ne csináljunk újabb birodalmat és ellenbirodalmat, adjuk be egy államok fölötti közösbe a hadakozáshoz leginkább szükséges nyersanyagokat. Szén- és acélközösség.
Ki hitte volna, de létrejön, sőt bejön. Működik, és akkor miért ne lehetne átvinni más iparágakra? Sőt, onnan tovább a vámra, a gazdasági közösségr? Sőt, az európai ember nem hisz a szemének: alig néhány évvel a szénközösség után, 1957. március 25-én hat európai állam vezetői a szerződés és a törvény erejével leírják a világ egyik leginkább utópiára hajazó mondatát, emeljük ki: "úgy döntöttek, hogy közös cselekvéssel biztosítják országaik gazdasági és szociális haladását, és ennek során az Európát szétválasztó korlátokat megszüntetik".
Csoda, hogy az aláírás estéjén nem dőlt össze a Capitolium. Egységes jóléti Európa?! A római szerződés egy atomfegyveres világgyilkossággal fenyegető hidegháború kellős közepén születik, alig néhány hónappal Szuez és a magyar szabadságharc leverése után, viszont jó néhány évvel a gyarmati háborúk vége előtt. Az Európai Gazdasági Közösségről és az Euratomról szóló római szerződés üres papírnak, sőt cinikus képtelenségnek tűnik - ehhez képest huszonegy évvel később tényleg egységes a piac, majd 1992-ben létrejön az Európai Unió, 2002-től közös a pénz - a 2007-től már huszonhét államból álló közösség több mint felében.
A jövő történésze elképesztőnek fogja találni ezt a bravúrt, és meglehet: a kései utódok úgy gondolnak a mostani ötven-száz esztendőre, mint valami ősi és misztikus csodakorra, ahol sárból és vérből aranyat csináltak.
Mi persze tudjuk, hogy az arany csupán egy nem különösebben hasznos fémdarab, amelyhez mesterséges képzeteket társítva blöffölve nyerészkedni lehet, ezen kívül cicomára jó, és a szó átvitt és szoros értelmében is a fogunkhoz verjük. Ha már itt tartunk, tényleg szaporodik fogunkban az idegen anyag, az Európai Unió jóval öregebbnek látszik a koránál, mintha mindig béke és szabad mozgás lett volna a kontinensen, pedig nincs húsz éve, hogy vasból volt a függöny a rácsos ablakon. Azóta rács sincs, ablak se, hiszen a falat is ledöntötték már. Ami ma természetes, álomnak is távoli volt.
Róma óta hét új szerződés és hat bővítés telt el, amit ma szárazon integrációnak nevezünk, az valójában elsöprő erejű egységesülés. Százezer oldalnyi jogszabályba foglalt rendszer, az Északi-sarkkörtől Máltáig, az orosz határtól Portugáliáig. És az a fiktív Európa, amelynek volt képe a szabadsággal, a jóléttel és a szolidaritással megtestesíteni (azonosítani!) magát, ezeket kinevezve úgynevezett európai értékekké. Nos, ez az Európa nem is annyira fiktív már, még ha nem is minden részletében valóságos. Ahogy bővül és mélyül az integráció, úgy vele terjednek fogalmilag és tartalmilag azok a konkrétumok, amelyek elvontan eszmének vagy értéknek is minősíthetőek. Elvontan? Gondoljunk bele, nemsokára Tallinntól Sevilláig utazhatunk megállás nélkül, és az utrechti adófizető pénzéből épülhet a gyergyószentmiklósi bekötőút. Nem az adományból, hanem EU-szabályok szerinti járandóságból, éppen az egységesülés nevében, annak nagyon is konkrét megnyilvánulásaként. Ötven éve a római szerződésben mondták ki azt is, hogy "a kedvezőtlenebb adottságú területek elmaradottságát csökkentik".
És mindeközben Gyergyónak nem kell, sőt nem is szabad Utrechtté válnia. "Brüsszel", bár sokan és sokszor ezzel vádolják, nem "Róma", az EU nem birodalom. És bár sokan annak szeretnék, nem olyan nemzetek feletti intézmény, amelyben feloldódnának vagy alárendelt tartományokká válnának a tagállamok. Az EU több mint nemzetközi szervezet, és kevesebb mint állam. Nem európai USA, noha sok és egyre több szempontból közelít egymáshoz az európai és az amerikai "álom". Prózaibban: a sokkal nagyobb öngondoskodás, a sokkal kevesebb állami szolidaritás, a keményebb verseny és az anyagiasabb szemlélet amerikai modellje egyre inkább teret nyer Európában is. Pedig mi szerettünk volna szelídebbek, jószívűbbek maradni, és még mindig szeretnénk kevesebbet dolgozni, többet nyaralni, mint a jenkik odaát.
De ez már sok, itt nem fölsorolandó okból nem megy. Furcsa reakcióként ezért úgy érezzük, hogy egyre távolabb kerülünk Amerikától, sőt egyre inkább szembe vele - pedig a valóságban mi közeledünk hozzá, az ő modelljéhez. Ez a nem szeretem folyamat az EU egységes és liberalizált piacának keretében zajlik, ezért sokan az EU-t a lopakodó amerikanizálódás trójai falovának láttatják. Pedig: éppen az EU révén kerülhetjük el, hogy túlzottan vagy rossz értelemben amerikanizálódjunk. Az EU képében fel tudunk mutatni egy másképpen egyesült Európát, egy újfajta, kontinentális méretű közösségi modellt. Amely már nemcsak Amerika miatt vagy ahhoz képest szükséges, hanem Ázsia gyors (újbóli) felemelkedése láttán is.
De ez már megint a muszáj parancsa, vonakodunk az utolsó utáni pillanatig. Globális bestseller az az amerikai könyv, amely szerint a robusztus, férfias Amerika-Mars mellett Európa egy lágy hatalmú Vénusz. Hagyjuk. Mi azzal vigasztaljuk magunkat, hogy ugyan háborút már csak az amerikaiak tudnak megnyerni, mi viszont békét tudunk nyerni. Hagyjuk, ez is sok tévútra vezet.
Mindenesetre szellemi világvezető szerepünk már túlnyomórészt a múlté, és ennek lehetnek súlyos történelmi következményei. De nem biztos, hogy lesznek. Egyrészt azért, mert van, amiben még mi vagyunk a legjobbak, élni, jól élni (savoir-vivre) például nagyon tudunk alig közepes pénzből is. Van ízlésünk, és mindenki másnál bátrabban merünk ízléstelennek látszani. Újító képességünk, ha nem is a régi, de még megvan, és miután lerohantuk a világot, haza akarunk jönni, sőt ragaszkodunk ahhoz, hogy otthon maradjunk. Lehet, hogy lejtőn vagyunk, de élvezzük, hogy arcunkat simogatja az ellenszél. Egy kellemes ebédszünet többet ér annál a néhány dollárnál, amit e helyett majdani nyugdíjunk alapjába tehetnénk.
Hááááát... A következő ötven évben derül ki, hogy tényleg többet ér vagy sem. Az is, hogy a békés és piaci egységesülés, a politikai és értékrendi bővülés az elsődleges hasznon túl mennyi további hozzáadott értéket hoz. Tudományosságban, életminőségben, a hétköznapi és globális kapcsolatok szemléletében, egyszóval mindabban, amit Európában haladásnak neveznek. Biztos, hogy nem lesz európai nemzet, de már biztos, hogy van európai népség, amelyben több különféle kötődés és önazonosság megmarad, és jól megfér egymással.
Az EU mai gondjai-bajai és vitái között valószínűleg nem lesz igazán nagy ünnep a római szerződés 50. évfordulója. Az Európát és "Európát" méltató berlini nyilatkozatnak biztosan kevesebb lesz az utópisztikusnak hangzó eleme.
Pedig a jelek szerint Európában a lehetségest nehéz valóra váltani - de a lehetetlenből könnyebben lehet valóság.
