A felvonulók az Egyetem utcán dél körül ereszkedtek alá, nyilván Házsongárd felől. A pár száz fős tömeg körülbelül fele helyi fiatal volt, a többi az anyaországból érkezett vendégünnepelő. Pontosan és azonnal lehetett tudni, ki tartozik ide, ki oda. Két jelből is, téveszthetetlenül. Egyrészt a helyiek, itteni szokás szerint, kivétel nélkül ünneplőben jöttek, a lányok szép fehér blúzban, a fiúk öltönyben, nyakkendőben, kicsiny kokárdával a zakón. Az anyaországiak zöme viszont civilben ünnepelt, kényelmes kirándulóruhában. Másrészt a kolozsvári ifjak piros-fehér-zöld zászlók alatt vonultak, míg a "Magyarból" érkezettek feje felett már az árpádsávos zászló is ott csattogott.

A magyarországi jobboldal megtalált zászlaja.

Nem vártam meg az ünnepi szónoklatokat, odébbálltam, nem szerettem volna e zászló közelében mutatkozni.

Pedig tudom, hogy ez nem a nyilas zászló, nincs rajta nyilaskereszt, meg ennyi meg annyi csík.

Tudom, hogy nem nyilas zászló ez, csak éppen a nyilasság zászlajára kísértetiesen emlékeztető zászló.

Használták egyébként a nyilasok így is, pontatlanul, keresztbetét nélkül, talán a csíkok száma sem stimmelt mindig, de oda se volt neki; egy nyilasnak adott elég okot az örömre az is, ha egy zászló az ő zászlajára emlékeztetett.

Persze tudom, hogy ez egy történelmi zászló, és azt is tudom, hogy mi a válasz arra, miért pont ezt szemelte ki a mai jobboldal a rendelkezésre álló huszonhárom közül; miért nem volt jó, vagy miért nem párosul e mellé Szent István szép piros zászlaja például. Sejtem, mi a válasz arra is, miért nem választatott ki az Anjouk lilioma, holott az is kiegészül piros-fehér csíkokkal. Gondolom, miért nem felelt meg Hunyadi oroszlánja, Mátyás hollója, Dózsa keresztes fehérje, Rákóczi csíkosa, miért nem vállalható Bocskai, Bethlen, Kossuth zászlaja, vagy az ötvenhatos lyukas lobogó, amely mára szintén történelmi lett. A kész jobboldali konzervválasz erre az, hogy Árpád-házi királyok voltak a legmagyarabbak, és hogy csak őalattuk volt az ország független egészen.

Ilyenkor már az embernek elmegy a kedve, és nem mondja, hogy akkor sem volt egészen az, és nem kérdezi, hogy ugyan miért lenne magyarabb egy Árpád-házi uralkodó, akinek ereiben német, olasz, cseh, kun, bizánci és az ég tudja, még miféle vér keveredik békésen el a magyarral, mint mondjuk Dózsa, Bocskai vagy Rákóczi Ferenc. (Mert a tót Kossuthot vagy az oláh Hunyadiakat, azokat ne bolygassuk, valóban.)

De azt még meg lehet jegyezni, ha fölösleges is, hogy miért nem a másik Árpád-házi zászló lett bevezetve. Mert hogy kettő van ebből, csak a másik nem sávos, hanem kettős keresztes, ám igen tetszetős az is.

Erre a jobboldali politikus megvonja vállát, és azt mondja, hogy őneki a csíkos tetszik jobban. Ha pedig megkérded tőle, miért, arra már nem következhet más, mint a mosoly, az a mosoly, amelyet mind a Vezértől tanult el. Ehhez a mosolyhoz semmi sem illőbb, mint ez a zászló.

A magyar jobboldal meglelt zászlaja.

A mai magyar jobboldalnak régen volt ilyen őszinte, mélyből fakadó, hihető gesztusa, mint ez a zászlóválasztás.

A magyar jobboldal egy olyan zászlót választott magának, amely nem az, amely nem is olyan. Csak arra emlékeztet.

Tökéletes.

Ez az oldal, ez a párt, ez a Vezér sem az. Csak kísértetiesen emlékeztet arra néha. Csak olyannak tűnik föl gyakorta. Nem az, csak jól tűri, jól tolerálja azt. Csak nincsen fölemelt, elítélő szava arra. Csak miniszterelnöki főtanácsadóként alkalmaz és fizet olyat. Csak azokkal avat fel múzeumnak nevezett szent helyet. Csak azokkal van egy csapatban, egy brancsban, egy körben, egy páholyban.

Nem olyan ez az oldal, csak olyanjai vannak, olyanokat alkalmaz, olyanokat használ.

Nem olyan, de némán tűri, hogy az ő olyanjai, a politikai riválisokat naponta lebüdösidegenezzék, kirekesszék a nemzetből, de gyakorta még az emberi speciesből is - éppúgy, mint ama zászló hívei, amely zászlóra eme zászló emlékeztet kísértetiesen.

Évek óta folyik a diskurzus, hogy vajon mi van a Vezér lelkében, fejében ténylegesen; mi az, amit hideg számítás mondat és tétet vele, és mi az, ami bensőjéből fakad. Az-e, vagy csak néha úgy tesz, mintha az lenne.

Engemet ez már régen nem érdekel.

"Élettér" mondja, nem először, majd a szájára csap, és beleröhög a mikrofonba.

Nincsen tovább: az, vagy arra emlékeztet, nem hét csík, hanem kilenc - nekem már egyre megy.

Politikai rafinériából sok mindennek lehet látszani: jóságos apónak, osztogató bácsinak, szigorú tanítónak, cinkos cimborának, komoly apának. Csak egyvalaminek nem lehet látszani sem: annak. Messziről sem. Azt hideg számításból sem lehet.

Ez nem politika, ez nem oldal kérdése, ez emberség kérdése.

Álltam Kolozsvár gyönyörű főterén, és néztem az ünnepelőket. Mikor közelembe értek, odébbálltam. Nem vártam be a beszédeket, nem kívántam árpádsávos lobogó alatt ünnepelni. Itt még csak egy ilyes lobogó lengett, Pesten már egy egész erdő. Nekem az egy is sok. Nem kívántam, és nem is fogok senkivel soha ünnepelni alatta.

A gyerekek miatt mondom: nem azért, mert nem vagyok jó magyar, hanem mert magyar ember vagyok.

Mert ezzel tartozom, hogy mást ne mondjak, tizenkétezer kolozsvári zsidó és magyar, közte sok ezer apró gyerek emlékezetének, akiket a mai magyar jobboldal zászlajára kísértetiesen emlékeztető lobogó jegyében pusztítottak el.

Mert nem szeretnék messziről sem emlékeztetni, hasonlítani azokra a magyarokra, akik magyar emberek tízezreit ölték. Mert nem szeretnék olyan zászló alatt ünnepelni, amely hasonlít a zászlajára azoknak, akik magyarok voltak ugyan, de rossz magyarok. Akik magyarok voltak - de elfelejtettek embernek lenni közben.

Mentem át a téren, indultam megvizitálni a piacot aznap is. A volt Wesselényi utca sarkáról visszanéztem, gondoltam, megszámolom a zászlón a csíkokat. Nem voltam messze, száz méterre tán, de már nem boldogultam, hét, vagy kilenc, sehogy se bírtam megállapítani.