- Hát, ide is begyűrűzött a Gyurcsány-csomag - panaszolta noé7 az egyik chatszobában, és gigi, lali2, tiborc meg bőregér sűrűn klikkelve bólogatott.

A hálón rokonszenvhullám tajtékzott fel, hiszen ezután nyilván sokan lemorzsolódnak majd, több hónapos (tán többéves) akolmelegük odavész. Különösen a férfiversenyzőket rendítette meg a döntés. Finom SMS-káromkodások cikáztak oda-vissza az éterben, tömören kifejtve, mit is kellene érteni az internetes társkeresésben reformon, a szolgáltatások fejlesztésén, esetleg ágyszámcsökkentésen...

A hölgyek többsége megadóan fogadta a hírt.

- Ugyan, mit számít már ez a havi 1-2-3 ezer forint? Ha valaki járatos a társközvetítők világában, sajnos, mert így hozta a sorsa, pontosan tudja, hogy ezen a területen évekkel ezelőtt bevezették a "több-biztosítós" rendszert, kőkeményen kasztok szerint osztódik a társadalom - magyarázza a 33 éves Erzsébet, aki azért a csalódások ellenére is őrizhet valamit az álmaiból, mert gödöllői laboránsnőként sissy nick néven keresi a párját. - Aki többet fizet, jobb minőségű szolgáltatást kap. A hagyományos társkereső irodákban a gyérebb kínálat mellett is 30 ezer forint és 120 ezer forint között mozog a tarifa, de vannak előkelő intézmények, amelyek iskolai végzettség és egzisztenciális helyzet szerint pop, top, VIP meg mit tudom én, milyen zártkörű páholyokat hoztak létre a nagyérdemű számára ismerkedés céljából. Persze, minél nagyobb a befizetés, annál nagyobb az érdem. Aki 500 ezernél többet perkál, annak már stylist segíti az öltözködését, művészfotós készít képet róla, és, ha találnak potenciális társat a számára, tálcán szállítják. De mivel ez fényévnyire van egy átlagos magyar társkereső lehetőségeitől, a legtöbbünknek marad az internet. Kénytelenek vagyunk elfogadni, hogy most már itt is vizitdíjat kell fizetni.

- Olyan ez a világ belülről, mint a mocsár. Enyhén bűzös, és magába szippant - jegyzi meg Andrea, aki 38 éves, öt éve vált el, és albérletben lakik Miskolcon. Némi kárörömmel nyugtázza, hogy ezután a hímek már nem parkolhatnak órákig ingyen a női adatlapok között. - A férfiak azért vannak most úgy kiakadva - állítja -, mert vagy nyíltan, vagy csak tudat alatt, de rendszerint hosszú távra rendezkednek be a hálón. Az internetes ismerkedés beépült a mindennapjaikba, afféle önkielégítés a számukra, a szenvedélyükké vált, csakhogy ezentúl sajnos finanszírozniuk is kell ezt a szenvedélyt. Sokan csak színleg keresik a párjukat, a valóságban beszélgetni, nyüzsögni akarnak, néha randizni, skalpokat gyűjteni. Ha véletlenül megperzselné őket valami érzelemféle, és abba kellene hagyniuk a folyamatos ismerkedést, tragédia lenne számukra. Mi pedig közülük válogathatunk. Vagy elfogadhatjuk a középkorú nős férfiak közeledését, akik barátnőt keresnek. Óriási számban vannak jelen a hálón, minden harmadik-negyedik ajánlatot ilyen férfitól kapom - árulja el rezzenetlen arccal, de az ujjai remegnek, ahogy elnyomja a cigarettát.

A pszichiáter, dr. Belső Nóra különös állapotokról, sajátos magyar internetes társkeresési kultúráról vagy inkább kulturálatlanságról beszél. Állítja, sok férfi a világhálón újfajta kalandorságba lovalja bele magát, amit talán a kishitűség, az állandó bizonyítási kényszer vezérel. A nők ezzel szemben jó darabig csak naivan sodródnak, majd a feltámadó düh és kétségbeesés nyomán ők is bizonyítani akarnak, de ha nem elég célratörők, és hagyják, hogy a férfiak csak levelezgessenek, regéljenek, barátkozzanak minden határozott szándék nélkül, a csalódás mély sebeket ejthet az önbecsülésükön. Születnek persze kapcsolatok így is, de ez a társasjáték a nagyon határozott nőknek való, akik pontosan tudják, hogy mit akarnak. A doktornő szerint az egész társadalomra kihathat a társkereső oldalakon dívó sajátos, silány kommunikáció is, amely az emberek értékválasztását, érzelmeit is elsilányíthatja.

Akkora az ilyen tárgyú, magyar nyelvű honlapok kínálata, mintha ma mindenki társat keresne Magyarországon. Lehet, hogy majdnem így van, hiszen több százezres, olykor milliós a napi forgalom, vannak nappali és éjszakai műszakosok egyaránt. Vajon kíváncsiság, testi-lelki kielégítetlenség, túlfűtött várakozás, unalom vagy az elviselhetetlen magány űzi az embereket ezekre az oldalakra, s tartja ott naponta több órán át? Valójában fel sem fogtuk még, pedig tény, hogy a magyar társadalom egy jelentős része, amikor nem ágál, politizál, dolgozik odakinn, akkor valahol a virtuális világban kapaszkodik a másik ember felé. Szerencsés esetekben megvalósul az átjárás a két világ között, de az interneten megtalált érzelem tartósságát paradox módon éppen az internet folyamatos jelenléte akadályozza. Az NRC Piackutató felméréséből kiderül, hogy a magyar internetezőknek közel fele rendszeresen használja társkeresésre a világhálót. Egyötödük akkor is, ha párkapcsolatban él. A körhinta tehát röpül tovább, hiszen nagy a csábítás, a felelősségérzet ezen a médiumon kipipálható, ha akarjuk, egy kattintás, és "bűneinknek" nyoma vész.

Az is feltűnő, mennyi vadhajtása nőtt ennek a néhány éve még üde, fiatalos ismerkedési formának. Nem a burjánzó szexkínálatról van szó, amely az emberi méltóság és biztonság határáig elfogadható, nem is a vitafórumokról, ahol gyakran valóban különleges szellemi találkozások születnek, hanem a társkeresés címszó alatt megjelenő oldalak tobzódásáról, ahol a különféle stílusok, ízlések, korosztályi és műveltségi igények egy csöppet sem jótékonyan keverednek. Aki ma internetes társkeresésre adja a fejét, egy különös televénybe jut, amely. elképesztő mentális katyvasz és profi technikai megoldásokba csomagolt dilettantizmus meglepő elegye. Közhelyes oldalcímeken, érezhetően kitalált, érzelgős szerelmi sikersztorikon, szívecskék, virágok, girlandok, hulló hópelyhek özönén kell átvergődnie annak is, aki komoly kapcsolatot keres.

- Nem tudom, miért gondolják a társközvetítők, hogy felnőtt emberek ilyen körítésre várnak - méltatlankodik Péter, aki 46 éves és győri. Húszévi házasság után hagyta el a felesége, ezért keres új kapcsolatot. - Amikor regisztráltam a legnagyobb magyar internetes társkeresőn, úgy gondoltam, ott majd profi szolgáltatásokat kapok, az inkognitómat megőrizve, könnyedén válogathatok az igényeimnek megfelelő paraméterű hölgyek között. Az a bosszantó, hogy a technika segítségével tulajdonképpen meg is tudtam volna tenni ezt, ha az üzemeltetők infantilis fantáziája nem tesz mindent tönkre azzal, hogy az ember legintimebb próbálkozásait is közösségi élménnyé avatja. Nem elég, hogy fantáziátlan kérdéshalmazokat kell megválaszolnom, ráadásul csók- és virágküldések, titkos és látható üzenetek hálójába kerülök, Kulcs a szívhez címmel óvodás teszteket töltetnek ki velem, és tömegnyomással arra kényszerítenek, hogy a weboldali népszerűségért tapossak. Ugyanis minél többen nyitják ki a doszsziémat, szavaznak rám, és tesznek a kedvenceik közé, annál több dicsérő üzenetet és pluszpontot kapok. Aki pedig ezekből a legtöbbet összegyűjti, felkerül a heti dicsőségtáblára. Kinek van minderre szüksége? Hiszen én egy embert akarok találni, nem 87-et! És mégis teszem a dolgom, szavazok, csókolok, számolok, mert magával ragad az ár. Mintha egy valóságshow-ban szerepelnék, ahol a magánéletem, minden próbálkozásom a nagyközönség előtt zajlik, először tapsolnak, aztán kiszavaznak: el vele!

Kérdés, miféle fájó hiányérzetek tesznek engedelmes jószággá ennyi embert? Miért van az, hogy ilyen sokan és folyamatosan benyelik mindazt, amit egyes honlapokon a képükbe tömnek? És hogyan lehetséges, hogy ami kezdetben praktikus és nagyszerű eszköznek tűnt az emberek közötti távolság és a gátlások legyőzésére, kapcsolatok kialakítására, az mára tobzódásba fordult, és önmaga paródiájává vált? Hiszen ma már senkit nem érdekel, ha valaki a hálón egészen másnak tünteti fel, magát, mint amilyen valójában. Távolról idehozza a szemetet? Átcímkézi önmagát? Ugyan kérem. A társadalmon belül a vágyai által mozgatott mini társadalom már csak a lépések összecsattanására, a saját működési mechanizmusaira figyel. Lélegzik, csetel, kilókat, centiket és tetoválásokat számol vezényszóra, és a kapott utasítások szerint méricskéli a társnak valót. Hervasztó, hogy a csoportlihegés mennyire megnehezíti, hogy két öntörvényű ember ilyenformán egymásra találjon.

- De a hálón legalább minden történet gyorsabban lefut, és egy kicsit kevésbé fájdalmas, mint a kinti világban - jegyzi meg rezignáltan Márta, 41 éves hivatalnoknő. - Sok apró csalódás, mielőtt egészen átélnéd, már jön a következő. Leveleket kapsz és írsz, akkora a forgalom, a nyüzsgés, észre sem veszed, hogy még mindig ott ülsz Tiszaújvárosban a számítógéped előtt, ünnepnapon is magányosan.