A minden érintett fél egyetértését elnyerjük és a senkivel nem alkuszunk között több fokozat van. Lehet próbálkozni szélsőséges módszerekkel, de mindez idegen a demokráciára jellemző - megengedem - időrabló középszerűségtől. Autokratikus körülmények között számos sikerült reform volt a történelemben. Az 1867-es magyar kiegyezés táján a japán Meidzsi-reformok parlamentáris, demokratikus alkudozás és kiegyezés nélkül vezérelték a japán társadalmat a modern világba. Demokráciában azonban ez nem megy, szövetségeseket kell keresni. Valamilyen szintig ki kell egyezni, meg kell alkudni - igen! -, kompromisszumot kell kötni a különböző politikai szereplőkkel és a különféle szakmai érdekcsoportokkal, még ha az érdekeikben érintettek teljes körű egyetértését nem is lehet célul kitűzni. Azon lehet vitatkozni, hogy kikre, a politikailag befolyásos csoportok milyen körére, szintjére és milyen kérdésekre terjedhet ez ki. De ha ez elmarad, akkor a kormány számára kívánatos reform a parlamenti ellenzékben ellenállást vált ki, és a tovaterjedő keserűség és düh miatt a demokratikus váltógazdálkodás során egészen biztosan ellenlépésekre kell számítani. Erős szembenállás esetén a reformok visszafordítására. A politikában nem nagyon vannak visszafordíthatatlan dolgok. - Ha pedig valakinek az a meggyőződése, hogy reformokat nem lehet konszenzussal csinálni, akkor azt meg se fogja próbálni, s szinte biztosra vehető, hogy az elgondolt reform, a mindig a másik sebeit sózogató politikusokon túl, a társadalom gyakorlatában sem fog szervesülni. A sértettség miatt sajgó sebű, érdemi megegyezésre se méltatott érintettek gondoskodni fognak erről. Erre a demokrácia intézményei és szabályai minden lehetőséget megadnak.

Mindezt az okoskodást azonban a falra kenhetjük, mert nyilvánvalóan nem valamely reform tárgyi kérdéseiről, s nem általában a megegyezésről van szó, hanem arról, hogy "ezekkel" nem lehet dűlőre jutni. Nosza, dugjuk le a jó reformot a társadalom torkán, amíg a döntés a mi kezünkben van, mert "ezekkel" úgyse lehet, következésül nem is akarunk kiegyezni. Ebben-abban megegyezhetnénk persze - hangzik a vélekedés -, ha előbb visszavonnák ezt-azt, elhatárolódnának ettől-attól, s abbahagynák a - mi tagadás! - kérlelhetetlenül demagóg érvelésüket. De ekkor már kötésig gázolnak az ellenfelek a végeláthatatlan messzeségű történelmi vádakban, kölcsönösen megvonva egymástól észt, értelmet, jóhiszeműséget, s taszigálják az egész országot egy lefelé haladó spirálon. Aki pedig rámutat ennek az értelmetlenségére és káraira, attól kerekre nyílt szemekkel kérdik: Te egyenlőnek látod a két felet? Hogyhogy te nem látod, hogy "ezek" kezdték? S ekkor a kérdés leegyszerűsödik: ki adta az első pofont. Mit lehet ilyenkor tenni, javasolni?

A politikusoknak én nem javasolnék semmit. Ők tudják, mit akarnak, hisz akaratuk révén vannak ott, ahová jutottak, s juttattak bennünket is oda, ahol vagyunk. Állampolgárként is csak meditálok. Amíg demokrácia van, addig mindig van választási lehetőség is. Lehet pártot választani, s vitatni tovább, mint most - lefelé a lejtőn -, hogy ki kezdte a pofozkodást, s ki a demokrácia nagyobb ellensége. Lehet párton belül pártot ütni, s aktív politizálással más irányra szorítani, vagy lecserélni az egymással szemben kakaskodó politikai vezéreket. Lehet persze elfordulni is a politikai élettől - és ez ma tömeges reakció -, miként a közvélemény-kutatásokban jelentkező politikusi presztízshanyatlás és a demokratikus intézmények ázsiójának alászállása is jelzi.

Most a hazugozások, antiszemitázások, árpádsávozások, az elkergetősdi zajgása hallik napestig. Az is kimondatott, hogy a kormány és ellenzéke két teljesen különböző jövőt fogalmaz meg az ország számára, s ezek mint alternatívák egymással öszszeegyeztethetetlenek. Nos, egy valami biztosra vehető: Magyarországnak két jövője nem lesz. Lehetni több is lehet. Lehet tovább is rontani a helyzetet, s akkor eldúdolhatjuk a már csak látszólagos alternatíva dalát:

"Jaj istenem, most már mit csináljak?

Vagy szaladjak, vagy talán megálljak?

Ha szaladok, meg találnak lőni.

Ha megállok, meg fognak kötözni."

De nem háborúban vagyunk, Magyarország meg nem a pandúrok és szegénylegények országa. Ezért felesleges nagyotmondásnak tetszik alternatívák összeegyeztethetetlenségéről beszélni. Parlamentáris körülmények között magától értetődik, hogy kormány és ellenzéke nem ért egyet, de épp oly természetes az is, ha fontos, reform méretű dolgokban végül megegyezésre jutnak. Hol ennek, hol meg annak a pártnak áll a jelző - s természetes, hogy a változó választási eredményeket elfogadjuk. De épp oly nyilvánvalónak tekintendő az is, ha a hosszú távú, több kormánycikluson átnyúló, mély társadalmi hatású reformok kilátásba helyezésekor eleve bevonjuk a tervezésbe az ellenzéket is. Nélkülük ugyanis nem fog menni. Reformok idején nem a demokratikus minimum meg a nemzeti minimum üres absztrakcióinak a gittjét kell rágni, hanem a praktikus kérdések sokaságában kell a kompromiszszumot keresni. A szép szándékú, jó reformelképzelésekből e nélkül csak politikai rossz lesz. "Hát nem látod - csattan a baráti reagálás -, hogy az ellenzék első embere a cipőjét törli az alkotmányba? Értsd már meg, hogy »ezekkel« nem lehet szót érteni". És akkor most mi legyen?

Nem most kezdődik először reform Magyarországon. Lehetnek emlékeink. A felsőoktatási reform is igen nagy politikai zajjal indult. De lám, ott megegyezés született. Hogy eshetett ez meg? Lehet, hogy nem is "ezeket", hanem a megegyezéssel szemben bennünk lévő ellenállást kell legyőzni?