Sajnos, az ember addig is változik, amíg nincs munkája. Tudása, ha volt, avul. Önbecsülése elvész. Szokásai megváltoznak. Ha azelőtt minden reggel háromnegyed hatkor blokkolt a gyárüzemben, később ahhoz is hozzászokik, hogy ne keljen fel, ha nincs miért. Ha biztos jövőképpel rendelkező emberként csupán társasági ivó volt, a bizonytalanságba kerülve rászokhat, hogy kannás borral felejtgesse a holnapot.

Ha a segélyét éveken át csak feketén végzett alkalmi munkával egészítheti ki, mert ha akar, sem talál olyan munkahelyet, ahol státusba veszik, és befizetik utána a járulékokat, akkor az ő hozzáállása is megváltozik. Nem mindenkiből úgy lesz „fekete” munkavállaló, ahogyan az ördög fekete. Akinek sorsa fél emberöltőn át nem érdekelt senkit, nem áll át könnyen arra az agya, hogy „versenyképességi probléma” vált belőle. A magyar munkavállalók jó része másfél évtizedes társadalmi hibernálás után akkor sem tudna átmenet és segítség nélkül megfelelően dolgozni, ha akarna, és meglepő módon bízni kezdene a jövőjében.

Tipikus panasz, hogy a magyar „munkaerő” nem „mobil”, hogy ha a munkahely nem megy őhozzá, ő menjen a munkahelyhez. Ez igaz, nehezen mozdul. Ráadásul, ha számol, úgy látja, hogy nem éri meg neki. Amit nyerne a fizetésen, azt máshová költözve elveszítené a megélhetési költségeken. Távol kellene élnie a családjától, mert annyit másutt sem keresne, hogy a hozzátartozóit is magával vigye. Ingatlana, ha van, elértéktelenedik egy depressziós térségben, nem tud helyette másikat venni. A kelet-európai szegény periféria egyébként mégiscsak megindult a gazdagabb nyugatra, s a lengyelek, románok az ottani (fekete)munka árát is leverik annyira, hogy aki korábban próbálkozott, az is inkább itthon marad. Akiknek megéri – mert fiatalok, piacképesebb tudásuk van –, azok igenis elmennek.

A Magyarország Holnap Mozgalom egyik kerekasztala a versenyképesség kapcsán a hazai munkaerő helyzetével is foglalkozik. Olvasom: kiinduló pontjuk szerint az a baj, hogy a honi munkaerő már nem olcsó, és kevés a képzett munkavállaló a piacon. Mi következik ebből? Legyenek képzettebbek, de dolgozzanak olcsóbban? 
Előfordulnak persze sikertörténetek is, bár kevés nyilvános szó esik róluk. Kecskemét mezővárosa például szinte észrevétlen vált gépipari fellegvárrá – Budapesttől keletre. Jó, nem nagyon keletre, és már egy évtizede odaért az autópálya. Meg van ott egy gyakorlatorientált műszaki főiskola. Van befektetőbarát várospolitika. De meg lehet nézni az árakat a Malom Centerben – azokat valaki ki bírja fizetni, mert meg tudja keresni a rávalót.
Csak ajánlani lehet a kerekasztal szakértőinek, hogy amikor a versenyképességről töprengenek, legyenek „beleérzőbbek”, próbálják a „munkaerőt” ne egy örökké stand by-ra kapcsolt automatának felfogni. Már csak azért is, mert a készenléti állapotra is készülni kell.