Utcán kallódó emberekkel készült interjúk sorozatát teszi közzé az Oltalom Karitatív Egyesület folyóirata. A Népszabadság Online a Csillagszálló munkatársainak engedélyével újraközli az egyik beszélgetés szövegét, hogy ezzel is felhívjuk a figyelmet erre a kitűnő utcalapra.

---

„Nem volt maradásom”

A felvétel időpontja: 2004. 07. 31., szombat délelőtt fél 10.
Helyszín: Buda, a Komjádi Uszoda melletti bolhapiac.
(Ál)név: Pista.

Rengeteg árus, mindenfélét kínálnak: bicikli, fényképezőgép, nyakláncok, könyvek, újságok, játékok, ruhaneműk, festmények. Pista nem zárkózik el a beszélgetéstől, ha folytathatja az árusítást. Körülöttünk morajlik a tömeg, nem igazán alkalmas a helyszín elmélyült beszélgetésre, de azért leülök mellé a kikopott, itt-ott fűcsomókkal tarkított földre. Előttünk pokrócon Pista portékája: ruhák, egy óra, Tarzan-könyv, színes pletykamagazinok, alattuk pornóképek, női és férficipők. Mindenféle kukázott, utcán talált dolog. Fél tizenegykor négy „Akciócsoport” feliratú trikós ember elvezet valakit az árusok közül, ekkor a legtöbben összepakolnak, sietősen elhagyják a területet, eddig tart ez a beszélgetés is.

– Milyen volt a gyermekkora?

– Anyám varrónő volt, apám bútorasztalos, de intarziás, nagyon szuper, én is megtanultam különben. Öcsém ugyanúgy asztalos. Gyerekkoromból nagyon jó emlékeim vannak, jártam a sulit, kitűnővel végig. A matek és a fizika érdekelt, meg a történelem mellette. Szeretek olvasni, bármilyen könyvet elolvasok, ami a kezembe kerül. Matekból, fizikából voltam iskolák közti országos és kerületi versenyen, és nyertem is, nem mondom, hogy első helyezést, de nyertem. Papi iskolába jártam. Reggel korán be a templomba, meg tudod, voltak ilyen dolgok, amit meg kellett csinálni: bérmálkozni, ministrálni, van ilyen.

– Hogy áll a vallással?

– Elmegyek a templom előtt… (keresztet vet), ennyi. A többi nem.

– Hívőnek tartja magát?

– Marha nehéz kérdés ez, mert azt mondom, hogy elmegyek, de nem megyek be a templomba. Viszont nem megyek ki elé koldulni. Érted, hogy mondom.

– Lenézi őket?

– Nem, nem nézem le őket, azt se, aki újságozik vagy ezt csinál, azt csinál, azt se nézem le. Én nem megyek oda, nem csinálom… (Egy ember jön a tömegen át, letakart kosár a kezében, kiabál: Kávét!… Fehéret!… Pista odahívja és egy fehéret kér. Egy szavadba kerül… – mondja a másik. Ezután kitölti a feles házi pálinkát műanyag kispohárba kétszáz forintért. Pista egyből bedobja.) Ez most erős volt ám… Szakközépiskolába jártam Salgótarjánban, gépipari technikumom van, érettségivel jár együtt, négyéves iskola, utána egy évet kell még járni. Megvan a hegesztő, a lakatos, az esztergályos, plusz az érettségi. Sajnos, akkor még az orosz is szorosan volt, mindig kettes voltam, de viszont szakrajzból ötös, az nagyon ment. Úgy, hogy el volt törve a jobb kezem, és megtanultam rajzolni bal kézzel… Amikor sportoltunk lent a pályán, olyan hülyén estem, befordult a csuklóm és eltört, egy véletlen baleset volt, rúdugrást csináltam. 4.20-at vittem, az volt a csúcsom, és avval voltam budapesti második helyezett. A győztes csávó, az többet ugrott, hát attól hol voltam? Jobban néztem ki, mint most.

– Nem gondolkozott azon, hogy profi legyen?

– Nem, utána megszűnt, elmentem haza, mert muszáj volt már.

– Mint érdeklődő, melyik sportágat követi? Szurkol csapatnak?

– Nem. Ide figyelj! Mi amennyit kukázunk naponta… Nem akarom magam semmi atlétának mondani, de amit én egy nap alatt legyaloglok, azokat a kilométereket! Gondolj bele, hogy kijövök a Szentlélek téren, Óbudán, onnét gyalog föl a Móricz Zsigmond körtérig, és ott már talán nagy nehezen fölszállunk valamire. Számold ki, hogy mennyit megyek, akkor már nem kell sportolni szerintem… Térjünk tovább, ne a gyerekkortól, térjünk tovább!

– Katonaság?

– Tudtam, hogy rá fogsz kérdezni! Ettől féltem, mert ezt szeretném letagadni. 24 hónapot voltam kint „Ruszkiban”. Huszonkét évesen vittek be ’82-ben, és felrobbantam, a lábam azóta megműtve, meg a bokám is. A Czinege meghalt, addig kaptam pénzt, azóta már nem kapok. Fölküldtük a ruszki rakétát, azt visszajött, felrobbantunk, mi van? A gyereknek leszakadt a karja, nekem a lábam beszorult az állvány alá, és szanaszét volt, mi lett volna? Utána hazajöttünk… Hazajöttünk? Gyorsan hazahoztak, átvittek Franciaországba, Frankettába, ott csinálták meg a lábamat. Vas a lábam, nem csont, össze van csavarozva térdtől bokáig, avval járok. Olyan tutira megcsinálták, nem bohócok, mint ezek, amik itt vannak… Tavaly télen lefagyott a nagylábujjam, mert kicsi volt a surranó, b…ta a lábam, levettem, hát szar helyen aludtam, reggelre bekékült a nagyujjam. Jól van, mondom, akkor elmegyünk a „kóriba”. Elmentem beutalóért az SZTK-ba, oké, csináltak egyet. Bementem a Semmelweis-be, Kútvölgyibe, olyan társaság van ottan, elsőosztályú, mit ne mondjak, az orvosok, nővérek, mindenki. Bementem, a doki azt mondja, kicsit nagyon szar a lábad. Egyből levette a körmömet, aztán levágta a fél ujjamat, most úgy néz ki… már mindegy. Röntgenre toltak kocsival, visszatoltak, azt mondja, Pistikém, feküdjél, zuhanyozzál, majd jövünk… Jöttek, azt mondja, Pisti, a röntgen egész mást mutatott ki a lábadról! Mondom, tudom, de erről nem kell beszélgetni, hogy platina van benne. Azt a röntgen kimutassa, csavarok benne meg egyebek… Azt mondja, ez honnét? Mondom, van. Azt mondja, ebből probléma lesz. Nincs probléma, mondom, itt van a papír. Különben mindig itt van a zsebemben, nincs probléma, megcsinálom a személyit azt akkor átmegyek a határon, most már személyivel kimegyek nyugodtan Frankettába… (Vevő jön, az órára alkuszik.) Az tetszene, mi? Elem kell bele. (Nem jön létre az üzlet.)

– Az órát is találták?

– Persze, úgy ki volt dobva, jó helyekre járok. (Alku kezdődik egy ötven körüli nővel: – Háromszáz a kettő, mondja Pista. Egy pár jó állapotúnak látszó cipőről van szó. A nő százért akarja. Mire Pista: – Na, na!… A nő elmegy.) Tudod, mennyi az a cipő? Nézd meg, a legújabb divatú cipzáras cipő, húszezer forint. Én mondok neki háromszázat, azt mondja, ad egy százast. Na látod, ebből élünk, ebből vesszük ki, megkeresem, összeszedem, elviszem. Például nézd meg, a Tarzan-könyv is hatszáz forint, azt jó, ha el bírom adni kétszázért.

– Katonaság után mi történt?

– Pihentem otthon, Balassagyarmaton jó darabig, meg faipari szakma, apám megtanított rá, elmentem egy kicsit dolgozni, nem szívesen. Elkezdtem szélezni, már így mondják, körfűrész, parkettáztam, amit apámtól tanultam. Utána meg…, hát nem nagyon tetszett nekem. Pedig volt élettársam, azt mondtam akkor a Böbének, ez így nem működik, nekem ez nem jó.

– Ez az élet?

– Persze. Kerestem kilencezer forintot, hát van, amikor egy nap megkeresek annyit Pesten. És tudod mennyit kellett dolgozni érte? Egy hónapban kaptam kilencezret, hát az kurva kevés volt.

– Mennyi volt a többi ember átlagfizetése akkoriban?

– Ugyanannyi, de nagyon gyenge fizetés volt ez, pedig maszekoltam is mellette. Mondom, én megyek Pestre. Azt mondja apám, na jó, gyerek, hát akkor menjél szépen. Följöttem, akkor már két feleségen túl voltam, fiam is van, húszéves.

– Tartják a kapcsolatot?

– Nem, nem érdemes, mert megmondta, hogy a gyerektartást ne tartsam, hanem kifizettem az árát, odaadtam a lakást. Ennyi, ne is látogassam, hát akkor mit mondjak erre? Most már azóta csövezek…, hát nem csövezek…, laktam egy faházban is, fizettem a bérleti díjat, kőművesnél dolgoztam, betonoztam, mindent csináltam. Utána meg kijött a tulaj, hogy el fogja adni a házat, úgy akarta, hogy sima legyen a telek, el kellett költözni, pedig be volt ültetve paradicsommal, uborkával, dinnyével, mind nőttek.

– A fülbevalónak van története? (Bal fülében van egy karika.)

– Mindig ezt szoktam hordani, nagyon régóta. De különben aranyat szoktam hordani és ezüstöt. Elővegyem a nyakláncomat? (Előveszi, kisujjnyi vastag és kábé harminc centi hosszú.) Ilyen nem sűrűn van senkinek, főleg hajléktalannak nem, platinium. Na látod, én hiába vagyok hajléktalan, de viszont nekem minden megvan. És soha nem szoktam panaszkodni… Különben le vagyok tetkózva végig, sok helyen. A lábfejemtől kezdve végig van minden, színes is, ide van például írva (mutatja a jobb felső kar külső részét) a Pinyó, az a becenevem, az ’82-től van. Ha lejjebb megyünk…, hát van egy pár, még a lábfejemen is van egy skorpió színesben. Mentek az évek előre, úgy raktam föl.

– Van még, amit föl akar rakni?

– Nem hiszem, tele van már a kezem… Az egyiket kéne folytatni, hogy lejjebb menjen, van egy farkasfej, ami egész könyökig érne le, azt kéne megcsinálni, az még hiányzik… Hova raktam a dohányt?… (Sodrós cigit szív és kétliteres „Koccintós” címkéjű műanyag palackból bort iszik végig a beszélgetés alatt. Cigisodrás közben a kezembe adja az előbb mutogatott nyakláncát.) Tudod, milyen súlyos? Ez kadmium, az óra szíja is kadmium, amit árulok.

– Külföldre eljutott. Volt Oroszország, Franciaország… Merre járt még?

– Angliában is voltam, hogy megtanuljam a gépet kezelni, amit hoztunk Magyarországra. Kint voltam két hónapot a góréval, meg kellett tanulnom, 72 méter hosszú volt a gép.

– Milyen gép?

– Amit csinálunk, postakábel, Magyarországra telepítették, és kint kellett megtanulni, hogy hogy kell összerakni meg kezelni. Ők elhozták, már le volt telepítve.

– Van különbség az angol és a magyar emberek között?

– Van, udvariasak, sokkal udvariasabbak, nehéz elmagyarázni, de amikor mentünk egy kis kricsmóba, ott mindig jó hangulat volt, és nem kötekedés. Szóval olyasmi, mint ha itt mész és akkor bejönnek a cigányok, és megy a balhé. Ott nem, ott megisszák a sört, mi is megittuk, kész, annyi, nem mogorvák, nyugisak, szolíd emberek. Különben Franciaországban fiatalon voltam, a franciák meg szeretnek mulatni és nem kötözködtek. Mindenki: Igyál, testvérem! Igyál bort, igyál sört! Annyira jó volt, pedig tudták, hogy magyarok vagyunk.

– Hogyan képzeli el a jövőt?

– Nem tudom. Valahogy majd lesz valami.

– Ha újrakezdődne az élete van, amit másképpen csinálna?

– Az csak pénzkérdés, legalább kéne százezer, és tudnák valamit csinálni.

– De nem úgy, hanem ha visszarepülne az időben…

– Na ne tudd meg, hogy akkor mit csinálnák! Milliomos lennék, egész más lenne az egész, nem itt árulnék a piacon, gondolhatod, akkor már kocsival járnék…, így is jártam, megvolt a kocsim, minden megvolt, de akkor már…, ajjaj, kőkeményen… Nem egy kis szakadt lakásból szakadtam ki, kétemeletes lakásból jöttem el, de nem érdekel, én anyáméknak a nyakán nem akarok lenni, nyugdíjasok. Figyelj, ott a vidéken meg nem lehet! Keresek tíz-tizenkétezer forintot, mi az? Hát, nagy túró, és akkor meg ott vagyok, odaadom a pénzt, mi az? Egy nagy fing! Hát, van amikor egy nap megkeresek annyit itt! Most mit csináljak ott? És akkor ők meg mondják, jaj, fiam, így meg úgy. Elmegyek, jó, dolgozok, ezt csináljam, azt csináljam, megpróbáltam, és kerestem is, odaadtam a pénzt anyámnak, elmentünk venni csirkét… De nem volt maradásom. Az a baj, a vidék az olyan, hogy…, az a Balassagyarmat olyan, hogy nincs munkalehetőség. Az öcsém is bútorasztalos, apám ugyanazt csinálja, pedig már nyugdíjas, én is azt csináltam. Hát annak mi értelme? Nincs értelme, alig keresünk valamit. És akkor? Semmi értelme…

Az interjú készítője köszönetet mond
Müller Péter Sziáminak az inspirációért
Az interjút Kiss Géza készítette

---

Mezei Anna főszerkesztő bemutatja a Csillagszálló című kulturális utcalapot.