Nyomulnak az öregek
A forradalmi hétvége ráadásul három meglepően jó filmet hozott, amely még a szélesebb nézőközönséget is lázba hozza. Ha csak a számokat nézzük, nem sokat, mintegy 15 ezer nézőt, nem is olyan régen ez még legalább ötvenezres méreteket öltött volna. De ha figyelembe vesszük a mai viszonyokat, a több mint tízszázalékos különbség magáért beszél. Egyvalami viszont nagyon elszomorít: Clint Eastwood két háborús eposza, - a Levelek Ivo Dzsimáról és A dicsőség zászlaja - észrevétlen maradt a hazai piacon.
Ismét bizonyítást nyert: a hazai piacon továbbra is a romantikus vígjáték a legkelendőbb, különösen, ha olyan kedvelt és a műfajban sokat bizonyított színész a főszereplője, mint Zene és szövegben látható Hugh Grant. Ő a megbízható szerencsétlen, akivel azonosulni tudunk, drukkolunk neki, és boldogok vagyunk, ha öszszejön neki valami. Így van ez már a Négy esküvő és egy temetés óta. Grant még most is, már kissé ráncosan is elmegy, de nagyon kíváncsi leszek, hogy mikor vállalkozik majd egy igazi drámai szerepre, mert a színészi potenciál bőven megvan benne. Talán nem kell neki Oscar? Mert egy megrázó alakításért vakon odaítélnék neki.
Visszatérve a Zene és szövegre: üdítően friss mozi. Nem véletlenül. Az alkotóknak sikerült az a bravúr, hogy új nézőpontból közelítsenek egy agyoncsépelt recepthez. Grant kiöregedett popsztárt játszik, a retrojeleneteken az ember a hasát fogja a nevetéstől, az viszont már a tragikomikus rész, ahogy a mai előadókat karikírozza. A Cora nevű popdíva kísértetiesen olyan, mint Britney, jó, hogy volt valakinek mersze kimondani, a mai popmuzsika a showbiz csökevényes változata, az igazi zenéhez már semmi köze. Ezeken az alapokon nyugszik a romantikus szál, amely szintén nem rossz, különösen Drew Barrymore zavarodott bölcsészlányának köszönhetően. Ezt sokan így gondolták, mert simán megőrizte az első helyét a következő héten is.
Meglepően jó eredményeket ért el Hannibál ébredése, különösen, hogy egy olyan előzményről van szó, amelyben nem egy sztár, de nem is egy színészlegenda viszi a hátán a produkciót. Peter Webber rendező merészen a Franciaországon kívül nem ismert Gaspard Ullielre bízta Hannibal Lecter megszületésének terhét. Ha a fiú nem vall is kudarcot, a film nem üt túl nagyot. Arra elég, hogy elővetesse velünk A bárányok hallgatnak vagy a Vörös sárkány DVD-jét. (A Hannibált végzetes tévedésnek tartjuk.) Hazánkban szeretik a sorozatgyilkosokat és a pszichopatákat is nézni: a Hannibál ébredése is alig vesztett a népszerűségéből.
Mivel A Faun labirintusa art besorolású (vagyis művészfilmnek számít), hatodik helyezése szenzáció. Guillermo Del Toro tavaly Cannes-ban debütált művének nagy rajongótábora van világszerte, ettől függetlenül nem tartom jó filmnek. Ezzel a véleménnyel kisebbségben vagyok a hazai filmes elemzők körében, többen remekműnek minősítették, a legendásan mindent leutáló Index az évtized filmjének titulálta. Ez erős túlzás ahonnan én nézem. Egy szadista horrorrendező erőszakkal túlfűtött keveréket csinált fantasyból, dajkameséből és öncélú fasiszta drámából. Üzenete ugyan nemes célokat közvetít, de sokszor láttuk, hallottuk már, hogy valaki álomvilágba menekül a kegyetlen valóság elől.
Az aktuális hét toplistás művei közül csak egyet tartok érdemesnek kiemelni: ez pedig Sylvester Stallone Rocky Balboája. Igen, úgy néz ki, ötven fölött is van még valami az emberben, amit érdemes kiadnia magából. Sly esetében ez különösen igaz, mert miközben Hollywood egyik legjobban fizetett akciósztárja volt, a tehetséges színész, író és rendező szenvedett a háttérben. Próbált néha kitörni, nem sikerült. Talán most, a Rocky Balboával, amely nem is hatodik része a szériának, inkább az első önironikus remake-je. Sebaj, annyira hiányzott, hogy egy kőkemény férfi érzékenyen viszonyuljon a nőkhöz, sőt: tisztelje a női nemet. Csak úgy, szívből.
