- Mi lesz így a literátus kultúrával?! - rikoltott fel az eset tanúja, majd hosszan értekezett a szennyirodalom, az oktatás és az általános romlás összefüggéseiről, és minden bizonnyal tanulsággal zárta az írást, de arra egyáltalán nem emlékszem.

Azóta eltelt húsz év, Deutsch-Für Tamás bajuszt növesztett, az NDK megszűnt, elkészült a Wembley, és Nagy Attila olvasáskutató a boldogságtól sikoltozva rohanna hazáig, ha metrón olvasgató kamaszokat látna.

Az InfoRádióban hallottam őt beszélni annak kapcsán, hogy tavaly 2,7 millióval kevesebb könyv fogyott, mint egy évvel korábban, de - mint mondotta - a legnagyobb baj nem ez, hanem hogy ezen könyveket a lakosság 40 százaléka vásárolja meg, mivel enynyien vallották be a legutóbbi felméréskor, hogy évente legalább egy könyvet elolvasnak.

Bunkók vagyunk.

Nem kicsit, nagyon.

Gondolom, ha tovább szűkítette volna a kört, és kiderül, hogy hányan olvasnak el csak egy könyvet évente, illetve kik azok, akik csak azt hazudták, hogy elolvasnak egyet, pedig nem, akkor olyan számok kerülnének elő, amitől a pártok kampányfelelősei még a lábujjaikat is megnyalnák.

Hányan lehetnek, akik tényleg olvasnak? Akik szépirodalmat olvasnak? 3-5 százalék? Talán még ennél is kevesebb?

Ha a példányszámokból indulok ki, nem járhatok messze a valóságtól, bár bizonyos esetekben ezek is hazudnak, hiszen egészen biztos vagyok benne, hogy tízezres nagyságrendben található meg a lakásokban az olvasatlan Sorstalanság és Harmonia Caelestis, mint ahogy azt is valószínűsítem: Nádas Péter vadállati mennyiségű szövege sem sárgult ki a sok fénytől, amit kapott.

Azonban a divat peremén, esetleg a divaton kívül rekedt szerzők (akik felsorolásától hely hiányában eltekintek, pedig megérdemelnék) 2-3 ezres eladásai már pontosabban jelzik a számot, a Magyarországon szórakozásból olvasó emberek számát.

Pár éve abban a kitüntetésben részesültem, hogy Faludy Györggyel válthattam szót erről, aki enyhe aggodalommal szemlélte az olvasás hanyatlását a fiatalok körében. Nem izgatta túlságosan, nem volt az a típus, akit zaklatottá tesz egy olyan helyzet, amin változtatni képtelen, de azért éreztem benne a sajnálatot a legfrissebb nemzedék iránt.

Azzal próbáltam érvelni, hogy a mostani kamaszok más formában veszik magukhoz a kultúrát, és minden bizonnyal csak megjelenésében különbözik a képi bevitel az olvasástól, nem minőségében, de nekem is hamisan csengett, amit mondtam.

Egész egyszerűen arról van szó, hogy a jelenlegi körülmények között nincs szükség olvasásra a léthez, a minőségi kultúra feldolgozása, megszerzése inkább hátráltatja az egyént az érvényesülésben, a praktikum olyan életsebességet követel, amibe egyszerűen nem fér bele a lapok hosszadalmas feldolgozása, különösen az elmélyülés és a felmerülés figyelembevételével, mert a szigorúbb alkotásokat nem lehet háromperces részletekben olvasni, idő kell, amíg a történetbe belekerülünk, és idő kell, amikor kilépünk belőle, valahogy az egész olyan ósdi és lassú, borzalmasan lassú.

Nagy Attila azzal folytatta, hogy a gimnáziumokban még nincs semmi baj, de a szakképzésben csak a harmadik világ szintjét tudjuk hozni olvasás tekintetében. Mióta nem sulykolják naponta minden fórumon, hogy olvass, olvass, olvass, azaz mióta kitört a demokrácia, a szegénység megint egyenlő lett a műveletlenséggel, miközben az értelmiségi lét is nagyszerűen működik könyvek nélkül, leszámítva a bölcsészeket, de azok mindig is furcsa alakok voltak.

Ezek a számok a jövőben romlani fognak, és nem tehetünk semmit.