Antirasszista megaesküvő Flandriában
Én, Wouter Van Bellingen anyakönyvvezető alpolgámester a házasság kötelékében egyesültnek nyilvánítom önöket - hallhatta a menyasszony és a vőlegény szerda este, Sint-Niklaas flandriai kisvárosban. Mindebben semmi különös nem lenne, ha az ifjú pár mögött nem csókolóztak volna össze még kétszer 625-en, a ceremóniának nem a főtér adott volna helyt, s az alpolgármester - aki a nagyobb nyomaték kedvéért szintén megcsókolta fehér bőrű feleségét - nem lenne fekete bőrű. Így azonban a királyság egyik legnagyobb fajgyűlölet-ellenes demonstrációját is láthatta a násznép - ráadásul a nemzetközi antirasszista napra időzítve.
A hollandul tökéletesen beszélő Van Bellingen korábban több száz támogató levelet, telefonhívást, csokor virágot kapott, mivel három pár is viszszautasította, nem kérve közreműködését az esküvőjükön. Mégpedig egyszerű indokkal: bőre színe miatt nyilván roszszul mutatott volna a családi fotóalbumban.
Felháborodását fejezte ki Guy Verhofstadt miniszterelnök is az "idióta rasszizmus" láttán. Az alpolgármester azonban őrzi nyugalmát. Akik nem fogadják őt el, három lehetőség közül választhatnak: elköltöznek a városból - ahol a választók negyede támogatta a Flamand Érdek nevű kirekesztő pártot -, mégsem házasodnak össze, vagy pedig beadják a derekukat. Van Bellingen nem lepődött meg a fejleményeken: ha az utcán meglátják, gyakran utánozzák a majom hangját, a vonaton mindig több hely jut neki, mint utastársainak, egy idős hölgy pedig, akinek az utcán segített, borravalót akart neki adni.
- Hová vezet ez? Mi lesz, ha majd azért nem vesznek jegyet a pályaudvaron, mert az eladó tolószékben ül? - kérdezi Jozef de Witte, a belga esélyegyenlőségi központ igazgatója. Számos panaszt kaptak olyan kórházi betegekre, akik nem engedték, hogy színes bőrű ápoló lássa el őket, s kávéházi vendégekre, akik elküldték az ugyanilyen felszolgálót.
Pedig 2007 az esélyegyenlőség éve az Európai Unióban. Lévai Katalin volt esélyegyenlőségi miniszter, szocialista európai parlamenti képviselő szerint a berlini, első esélyegyenlőségi csúcson beszéltek először nyíltan az áldozatok diszkriminációs tapasztalataikról. Megdöbbentő volt például annak a fiatal roma lánynak az elbeszélése, akit a legváltozatosabb indokkal nem engedtek be egy amszterdami szórakozóhelyre.
