A szerző nyugalmazott élettanprofesszor, író

Az akkori primitív eszközök - durva szikék, tű fokába kézzel fűzött macskabélvarrat-fonál stb. - olyan traumát okoztak a szemnek, hogy a páciens átlagosan nyolc napot feküdt a kórházban, majd fél centi vastag szemüveggel szokott hozzá egy eltorzult világ látványához.

Sokat változott azóta az orvoslás minden ága. Méghozzá általában nagy reformok nélkül. Átalakulása az általam ismert amerikai intézetekben szinte folyamatosan követte a technikai fejlődést. Csak most figyeltem fel rá - mivel itthon annyi szó esik az egészségügyi reform szükségességéről -, mekkora változások történtek intézetünkben alig több mint negyven év alatt. Immár három műtő működik, de nyolcvan helyett egy ágy sincs. A betegszobákat átalakították egyre bonyolultabb diagnosztikai laboratóriumokká, irodákká. A rendelők is nagyobbak, hogy elférjenek az újabbnál újabb felszerelések. A műtőket is dollármilliókat érő eszközökkel látták el. Például olyanokkal, amelyekkel pár milliméteres metszésen keresztül kiszippantható az elhomályosult szemlencse, majd ugyanazon a kis nyíláson behelyezhető a szembe egy összehajtogatott (méregdrága) műlencse, ami tökéletesebb látást tesz lehetővé, mint a valahai vaskos, súlyos szemüveg.

Pár órával a mai minimális traumát okozó műtét után a beteg hazamehet, ezért nem kell neki ágy. (Persze más szemműtétek igényelnek néhány napos kórházi ápolást, de költséghatékonyabb a pácienst más osztályon elhelyezni.)

Vagyis hatalmas befektetések árán negyven év után sokkal eredményesebbek a szürkehályog-műtétek, méghozzá kórházi ápolás nélkül, akár magánklinikákon is. Más téren is hasonló a fejlődés. A has, a mellkas hosszas ápolást, de olcsóbb felszerelést igénylő felnyitása helyett teret hódít a műszerekbe való hatalmas befektetést követelő, de minimális traumával járó, kórházi ápolást alig igénylő, endoszkópos vagy katéteres beavatkozás. Vagy alkalmazhatják például a pozitronemissziós tomográfiát, a PET-et ambulánsan, ami a több százmillió forintos befektetés és igen magas eseti költségek (radioaktív ligandok, szakértői gárda) fejében fölöslegessé tehet egyes kiterjedt feltáró műtéteket (például az onkológián). Mindez szintén jelentősen csökkenti a szükséges kórházi ágyak számát.

Az elmúlt évtizedekben Magyarországon is bevezettek szinte minden modern eljárást, de a nagyon drága korszerűsítést nem követte a feleslegessé vált kórházi ágyak arányos "leépítése". A mostani ágyszámcsökkentés kétségtelenül elégtelen. És az átminősítés is felvet kérdéseket. Úgy tűnik például, hogy krónikus betegen - amikor "krónikus ágyról" van szó - terminális betegeket is értenek, akik közül sokan inkább otthon maradnának a jól működő hospice szolgálattal, amelynek szükséges bővítéséről egy szót sem hallottunk. Talán azért, mert senkinek sem volt bátorsága szóba hozni, hogy a legjobban megszervezett egészségügy is csak halogatni képes a halált.

Valamikor az ágyak száma a kórház (és főorvosa) fontosságát is mutatta. Talán ezért voltak Amerikában is olyanok, akik a műszaki megújulás után is ragaszkodtak korábbi ágyaikhoz. Szerencsére hamar belátták, hogy nem jut pénz további modernizációra, nem tudnak lépést tartani más intézményekkel, ha az egyre magasabb fizetést követelő nővérek üres vagy szükségtelenül betöltött ágyakat őriznek. A lakosság is rájött, hogy ennek véget kell vetni, hiszen a feleslegesen bent tartott páciensek vagy a kihasználatlan ágyak költsége óhatatlanul növeli a biztosítási díjakat. Nálunk azonban felelőtlen - az egészségügyhöz mit sem értő - politikai igehirdetők azzal riogatnak, hogy a reform kihúzza a beteg alól a kórtermi ágyat. Mások úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy már rég indokolt lett volna a mostaninál sokkal nagyobb ágyszámleépítés. És hogy a késedelem miatt ez már nem bízható önszabályozó, szabadpiaci fejlődésre. Mélyre nyúló reformokra van szükség.

Ami most megvalósul, azt csak a minden kormányintézkedést automatikusan elutasító politikusok által megfélemlített reformerek bátortalan fél lépésének tekinthetjük. Hiszen az eredeti, az ésszerűségnek sokkal jobban megfelelő elképzelések bejelentését kormánydöntő érdekekből gerjesztett ellenállás, mesterségesen szított irracionális elutasítás fogadta. Ennek, valljuk be, részben a reformerek elégtelen kommunikációja nyitott utat, melyben meggyőző érvelés helyett többnyire csak száraz statisztikai adatokkal traktálták a népet.

Igaz, előnyös is lehet az óvatos kezdés, a fokozatos átalakítás, de akkor minden lépés előtt nyilvánosságra kell hozni a következő néhány lépést és időzítését, hogy az életbe lépő változásokhoz az elkövetkezők figyelembevételével lehessen alkalmazkodni.

Az ágyszám csökkentése a térítési rendszer ésszerűsítését is megköveteli. Például a szürkehályog-műtét a járóbeteg-ellátás körébe tartozik ma mindenütt, ahol korszerű sebészeti technikákat alkalmaznak - a nyugati világtól a Fülöp-szigeteken át Indiáig. A legtöbb országban a biztosító csak kivételes esetben téríti a kórházi tartózkodást. Nálunk viszont csak akkor utalja át a műtétért járó alig elégséges összeget (kb. 130 000 Ft-ot), ha a beteg legalább egy napot a kórházban töltött - legalábbis papíron. (És jobb, ha csak papíron, mert egészséges embernek veszedelmes hely a kórház.) Ezért egy szemklinikán akár tíz-húsz ágyat kell fenntartani e célra. Az ilyen műtét gyakorisága pedig csak nőhet; remélhetőleg a magyar lakosság élettartama is növekszik, és minél tovább élünk, annál többen szorulunk rá erre az operációra.

Tudomásul kell vennünk, hogy nincs az a gazdag ország, amely megengedhetné magának a mai, nagyon költséges orvosi technológia alkalmazását úgy, hogy közben fenntartja az elmúlt idők kórházi rendszerét. Ha tehát népszavazáson nyilatkozunk az egészségügyről is, a következő kérdést kellene feltenni: vissza akar-e térni a fél évszázaddal ezelőtti sebészeti beavatkozásokhoz és kezelési módszerekhez?