Tilosban lakók Sirokon
Dél-Bükkalja és a Mátra nyúlványainak hegyoldalai nem kemény, de tartós kőzetből állnak, könnyen megmunkálhatók. Ezt a kedvező lehetőséget használták ki mintegy kétszáz évvel ezelőtt azok, akik barlanglakásokat vájtak maguknak. Ezek a hajlékok általában több helyiségből álltak, és nem minden esetben jelentettek szegénységet, nélkülözést. Sirokon negyvennél több barlanglakást tartottak számon még az 1940-es években is. Utóbb - amikor e hajlékok fölszámolását tűzte ki célul az önkormányzat - már csak 10-15 barlanglakás volt.
Az ezredfordulón mind a nyolc önkormányzati barlanglakásból kiköltöztették a családokat, azóta azok üresen állnak - tudtuk meg Lakatos Istvántól, Sirok polgármesterétől, aki elmondta: az érintettek állami támogatásból, valamint az önkormányzati kezességvállalással felvett banki hitelekből házakat vásároltak a faluban, illetve néhányan a barlanglakás előtti területre építkeztek. Korábbi komfort nélküli, egészségtelen lakóhelyüket kamrának, tüzelőtárolónak vagy pincének használják.
A magánkézben maradt öt pinceház fölött viszont nem rendelkezik a hivatal, pedig azok felszámolása is sürgetővé vált. A puha kőzet bomlásnak indult, a bejárat előtti meredek sziklafalak megrepedeztek - fennáll az omlásveszély.
A Vörös úton egy férfi és egy nő fával megrakott kiskocsit húz a hegyoldal felé. Kiderül, a Mártírok útjára, vagyis a barlanglakások sorára viszik a tüzelőt. Puporka Géza és Puporka Amál házastársak, 1995-ben költöztek fel a hegyoldalba. Akkor százezer forintért vásároltak egy barlanglakást, ami előtt állt egy kisebb ház is. Aztán 2000-ben határozatot kaptak a hegyoldalba vájt építmény kiürítéséről, amelyet azóta csak lomtárnak használnak. Kaptak támogatást, amiből hozzátoldottak a kis házhoz, így a három gyermeküknek is tudtak szobákat biztosítani. A segítség jókor jött számukra, hiszen barlanglakásuk akkorra már életveszélyessé vált - féltek a balesettől.
- Történt egyszer - mondja az asszony -, hogy mázsás kődarab zuhant a konyha közepére a plafonból. Még szerencse, hogy akkor éppen senki nem volt otthon. De sok minden más is megnehezítette az életünket. Például, esős időben a repedéseken beszivárgott a csapadék.
Amál nem érti, hogy mernek néhányan visszaköltözni a már elhagyott barlanglakásba, amikor tudnivaló, hogy nincs jó állapotban és tilos.
Suha Judit udvarán áll egy családi ház, de lakják a sziklaodút is. Elmondja: beteg édesanyjával él ott, mert a kőházba a menyét engedte be. Fia a fővárosban dolgozik, ritkán jár haza, a fiatalasszonynak pedig úgy jó, ha külön háztartást vezet. Ők egymillió forinthoz jutottak a kiköltözés fejében, ekkor költöztek a Vörös úti 37-es számú barlanglakásból a Mártírok útjára. Suha Judit úgy emlékszik, hogy háromszázezer forint támogatást kapott ő is és a fia családja is, amihez jött még négyszázezer az önkormányzattól. Utóbbi összeget visszatérítendő kölcsönként utalták át nekik, de még nem kezdte el a törlesztést. Sőt úgy gondolja, nem is fog fizetni.
- Mások sem fizetnek - mondja. - Egyébként nem gondolom, hogy félnivalóm lenne az újra birtokba vett barlanglakásban, hiszen azt tavasszal újíttattam fel.
Csakhogy a lakóhelye melletti hegyoldalban már nagy repedések mutatkoznak, amiket tovább mos az eső. Suha Judit ezt mellékes körülménynek tekinti, és inkább arra panaszkodik, hogy a Mártírok utcában még nincs vezetékes ivóvíz, így a napi szükségletet egy közelben álló kútból hordják az utca lakói.
A visszaköltözéseket firtató kérdésre a polgármester azt mondja: az önkormányzatnak nincs joga a magántulajdonú lakásokból kiköltöztetni az embereket, még akkor sem, ha balesetveszélyes az ingatlan. A legtöbb, amit tehetnek az, hogy felhívják az ott élők figyelmét a veszélyekre. Lakatos István megjegyezte: a családoknak juttatott hiteleket ráterhelték az új ingatlanokra, a visszafizetés alól így nem tudnak kibújni az adósok.
