Az első. Egy Majoros nevű angyalföldi játékos (?) a félvonaltól váratlanul hazaadott. A "megoldás" akkor is meghökkentő lett volna, ha a labda Németh kapushoz jut, ám nem ment el odáig, mert Hrepka előzőleg ott maradt a Vasas tizenhatosánál. Az MTK csatárához a legközelebb álló piros-kék futballista húsz-harmincméternyire volt az - úgymond - nagy ígérettől, amikor az átvette a képtelen "gólpasszt", azaz látszólag nem létezhetett olyan változat, amely nyomán nem kerül a vendégek hálójába a labda. Ám a "tökéletesen" megjátszott ifjú addig csetlett-botlott - miközben megpróbálta elfektetni a teljességgel kiszolgáltatott Némethet -, amíg dermesztő "cseleivel" végképp el nem bizonytalanította saját magát, így bekövetkezett az, ami ebben a szituációban lehetetlennek tetszett: a Vasas megmenekült a góltól.

A második. A helyzet hasonlatos volt az előbbihez, azzal a differenciával, hogy ezúttal egy rossz MTK-átadás után az angyalföldi Kovács egészen egyszerűen hanyatt esett a saját tizenhatosa előtt. Most Kanta állt szemben a megint csak reménytelenül magára hagyatott Némethtel, de ugyanúgy "trükközött", ahogyan Hrepka, és végül a labda után csúszva igyekezett valahogyan a hálóba gyötörni a gömböt. Azt azonban olyan szerencsétlenül találta el, hogy Kiss, a Vasas védője akár a pasziánszot is kirakhatta volna a kapuvonalon, mielőtt megállította a rémes gurítást.

Mindkét "akció" inkább burleszkbe, mint futballpályára illett, noha mindkettőt az ősszel nem egyszer "csodacsapatnak" nevezett, listaelső MTK vezette. Pardon, a burleszket javítom, mert olyat ebben a műfajban még nem láttam, hogy a nézőnek sírhatnékja támadt. S ha már itt vagyok, újra csak korrigálok: mégsem vetítenék, hiszen a hivatalos vagy meggyőződéses célközönség százszor, ezerszer sem venné észre - illetve, nem akarná észrevenni -, mi is a szörnyű valóság.

A mai magyar "futballnak" mintha éppen ez volna a lényege. Értsd: senki, sehol nem lát semmit.