Ne legyünk álszentek!

A Végünk és önrendelkezésünk címmel (február 19.) megjelent cikkében dr. Vadász Gábor egy igen fontos kérdést tesz fel: "Miért gondolták azt (a törvényalkotók - a szerk.), hogy a sürgősséggel kórházba vitt, rákkal vagy agyvérzéssel, esetleg tüdőgyulladással küszködő, utolsó tudatos elhatározásához erőt gyűjtő, a halállal szembesülő beteg nem alkalmas arra, hogy megmondja, mi történjék vele?"

Hetvenkét éves vagyok, jövőmet nem ismerem, de sem magamnak, sem szeretteimnek nem kívánom, hogy magatehetetlenül, szellemileg és fizikailag leépülve, biológiai lényként még élve tengődjek hónapokig, esetleg évekig a gyógyulás reménye nélkül. Mindannyian meghalunk, ez az egyetlen biztos pont az életünkben, de nem mindegy, hogy az elkerülhetetlen vég előtt meddig tudjuk megőrizni emberi méltóságunkat. Ezért örültem Vadász doktor írásának, és szeretném, ha javaslatait elfogadnák, megkönnyítve ezzel az élet befejeztét úgy, hogy az mindenkinek jó legyen. A beteget megkímélni a felesleges kínoktól, szenvedéstől, az orvosokat a hiábavaló erőfeszítéstől, a családot a szeretetet végső soron felőrlő kötelezettségektől. Az sem lehet közömbös, hogy a felszabaduló orvosi, ápolói kapacitás, az anyagi erőforrások menynyivel jobban hasznosulnak olyan gyógyító tevékenység során, ahol a gyógyulás reális esély.

Ne legyünk álszentek! Az élet szeretete, igenlése alapvető emberi tulajdonság, de nem mindenáron! Van, lehet olyan állapot, helyzet, amikor az élet végének óhaja, követelése teszi teljessé az addig megélt éveket, mert nem rontja el a méltatlan befejezés. Legyen jogunk rendelkezni életünkről, halálunkról oly módon, hogy lemondunk, visszautasítunk értelmetlen, kínjainkat meghosszabbító kezeléseket!

Szabó László

Érd

Békések és békétlenek

Kedves békességes lelkületű kormány és Gyurcsány Ferenc ellen tüntetők! Kedves konzekvens országbosszantó, gulyás- vagy pörköltfőző, mindig ráérő útelzárógatók! Kedves békés ordibálásra, kifütyülésre, hazaárulózásra, kövezetbontásra, kukaborogatásra mindig kész magyarok! És ti mindnyájan, akik szabadon és méltóságteljesen - és persze békésen - szeretitek félelmetessé tenni az ország ünnepeit!

Tudomásul vettem, hogy ti vagytok a békésen, demokratikus jogaitokkal élve, szabadon és méltóságteljesen ünneplő hazafiak. Ha ti vagytok a békések, akkor mi vagyunk a békétlenek, a haragos lelkületűek. Ha ti vagytok a nemzetféltők, a hazafiak, a jó magyarok, akkor mi vagyunk az országpusztítók, a nemzetellenesek, a hazaárulók. De a magam békétlen módján mégis bátorkodom megkérdezni: vajon hová menjenek, mit tegyenek a hozzám hasonlatos békétlenek, akik a nemzeti ünnepeken szeretnének néhány felemelő szót hallani történelmünkről, a nemzetről, a nagy hazafiak példájáról, az összefogás lehetőségéről? Vajon mit tehetnek a hozzám hasonlók, ha félelem nélkül szeretnének a történelmi emlékhelyeken, a nevezetes szobroknál letenni csokornyi vagy szálnyi virágot? Vajon hová menjenek a békés és szabadlelkű tüntetők, a demokratikus és alkotmányos jogaikkal kissé hangosan élőket elkerülni vágyó nemzetellenesek? Mit tehetnek a gyermekeiket, unokáikat a nemzeti emlékhelyek felkeresésére, megismerésére nevelni akaró haragos lelkűek?

És egyáltalán: mit tehet ünnepeinkkel az a néhány milliónyi magyar, aki nem szeretné a nemzeti ünnepek csataalkalommá békesítő változatait látni? Kérdem - a magam békétlen módján - mit tehetnek a másféle ünneplésre vágyó magyar emberek?

Kóbor István

ny. tanár, Székesfehérvár

Történelmi tények

Majláth Mikes Lászlónak a Panoráma útikönyvet el kellene olvasnia rendesen, mert ha az utasaim csak ebből a cikkből (My country, február 27.) tájékozódnak, bizony nem tudják, kinek higgyenek. Szóval: az első prágai defenesztráció az Újvárosi városháza tornyából történt (Karlovo náme sti) 1419-ben, a torony alatt nem volt szemétdomb, meg is haltak a kidobottak. Ezzel kezdődött a huszita háború. A második defenesztráció ugyan tényleg 1618-ban volt, de a prágai vár Ulászló Termének oldalszárnyából (korábban Dobzse László, majd fia, Lajos lakosztálya, a "Csele-patak" után császári kancellária) dobták ki Slavatát és Martinicot, valamint egy titkárt, nevezetesen Fabriciust. Ők tényleg a fal alatt lévő szemét-, helyesebben trágyadombra estek, ez a 30 éves háború kezdete volt. A Klement Gottwald-os rész stimmel, de utána 1948-ban már a harmadik defenesztráció volt, amikor a Külügyminisztérium (Cernín-palota, Várnegyed) ablakából kidobták ifjabb Masarykot, a külügyminisztert, az akkori kabinet egyetlen nem kommunista tagját, de öngyilkosságnak állították be a dolgot. Bár a prágaiak nem értik, hogy csukta be maga után az ablakot.

Amúgy tisztelem Majláth urat, szeretem az írásait.

Lexa Gábor

idegenvezető

Élvezettel olvastam Lexa úr "történelmi" levelét. Mindenben egyetértek vele, de én nem vagyok idegenvezető, csak egy parlagi utas. Egy nóvummal azért én is szolgálhatok. A "defenesztráció" kifejezést a számítógépesek is használják, akkor, ha a Microsoft Windows (ablakok) programból átlépnek egy Linux vagy más operációs rendszerbe.

Majláth Mikes László

Levélturmix

Megjött a második havi fűtésszámla is! Dobogó szívvel viszem fel az ötödikre (mert ott lakom), de nem csak az emeletek száma miatt. Reszkető késsel bontom fel a számlát és a csekket is tartalmazó levelet. Sekély a kéj, mert kevesebb ugyan, mint a januári, de azért ez se semmi. Hogy a búbánatba jött ki ennyi?! Istenem, lehet, hogy úgy távozom e világból, hogy nem tudok eligazodni egy fűtésszámlán? Ez maga a pokol! Miért nem lehet a jámbor fogyasztók számára egy közérthetőbb számlát kiküldeni?

Méhes János

Szeged

Nagy Zsófia az SZDSZ tagjaként Kóka János és a jövőbe látó gép címmel (február 13.) megjelent írásban kijelenti, hogy a belső szemlélő számára megfejthetetlen, kivel vitatkozik február 3-i, Jövőképesség című cikkében a szabad demokraták egyik elnökjelöltje. Írásából annyira hiányzik a progresszív, liberális szellem, hogy nem csodálkoztam volna, ha felcserélték volna a szerző titulusát az alatta lévő cikk szerzőjével. Kicsinyesen ostoroz, a kákán is csomót keres, miközben ő sem ad semmiféle jövőképet. Olyan indokokat hoz, amire csak a két évezredes "elavult" demokráciatörténelem-lecke ismétlését tudnám ajánlani. Tudniillik, 16 év sokszor távolabb van, mint kétszáz vagy kétezer.

Szalai László

Budapest