Az összeverődött csoportok nagy részével egyébként nem sok dolga akadt az egyenruhásoknak, az eseményeket kíváncsian szemlélő járókelők az első könnygázgránát pukkanására futásnak eredtek. Igaz, néhány sarokkal távolabb újra összegyűltek, hogy végignézzék, amint néhány maszkos fiatalember padokat borít az utca közepére és kukákat gyújt fel. Munkatársaink a zavargások estéjén a város különböző pontjain kísérték figyelemmel az eseményeket - az alábbiakban az általuk rögzített pillanatképekből válogattunk.

- Nem jár. Nem értik, neeem jáááár. Policáj kontakt - magyarázza kézzel-lábbal a sárga mellényes forgalomirányító a Blaha Lujza téren veszteglő Combino villamos elejénél két angol fiatalnak. "Revolution" - segítene egy fiatal, de az angolok ezzel az információval sem tudnak mit kezdeni. Hiszen bárhogyan is meresztik a szemüket, forradalomnak nyoma sincs. Csak a villamos áll üresen a megállóban.

A "forradalom" három megállóval távolabb zajlik.

Még a Wesselényi utcánál sincsenek jelei annak, hogy kicsivel távolabb már "megtört az utca békéje". Emberek jönnek-mennek ráérősen telefonálgatva, fiatalok andalognak kéz a kézben. Egy idős nő daxlit sétáltat könnyű otthonkára felkapott kiskabátban, papucsban, egy fiú és egy lány ölelkezik szinte már szemérmetlen szenvedéllyel. Hol a forradalom? - kérdezhették volna a gyalogossá vált angolok, pedig ahhoz még legalább egy saroknyit sétálniuk kell. Az utcai események ugyanis az Oktogon közelében, még egy kicsit a sarkon túl, a Körönd felé zajlanak.

- A sapkámat okvetlenül hozd le - kiabálja egy tizenévesforma, vékony alkatú fiatalember a telefonba a Terror Háza Múzeum előtt. - Hogy-hogy miért? Most nem mondhatom meg, hogy miért.

Sapkák, sálak, símaszkok egyre nagyobb számban kerülnek elő este hét óra előtt az Andrássy út és a Csengery utca sarkán, viselőik egyre bátrabban rázzák öklüket az alig félórával korábban kiépített kordon mögött álló rendőrök felé. Egy platós terepjáró tetejéről rekedt hangú szónok buzdítja az összegyűlteket, szabadítsák ki Budaházyt. Egy nagydarab, kopasz férfi kapaszkodik a rácsokba, rekedt hangja alig hallható, már csak suttogva tud szitkozódni. Egy nagyon szőke, ujjain rengeteg gyűrűt viselő nő felfokozott idegállapotban az adóterhekről és az elvonásokról beszél a rendőröknek. Míg a hangulat alapozódik, a háttérben egyre gyűlnek az álarcosok, a kipattanni készülő összecsapást várva. Máskor talán lila és zöld sál lehet a nyakukban, ennek azonban itt és most nincs jelentősége, lilák és zöldek együtt készülnek a feketék ellen. A fekete sorfalat a vadonatúj szerelésben érkezett rohamosztagosok alkotják, csillogó cuccaikról mintha épp az imént vágták volna le az árcédulát.

- Milyen szar emberek vagytok ti, szakadt volna a fejetek az anyátokba - ordítja eltorzult fejjel egy idős asszony közvetlen közelről a rendőrök arcába.

- Ne röhögj már! - inti idegesen vigyorgó társát az egyik rendőr, tanújelét adva, hogy az őszi zavargások óta nemcsak a felszerelés javult, hanem a kiképzettség színvonala is, és a rendőrök lelki tréninget is kaptak. 

Nem sokkal később az Andrássy úton lángra lobban az első hevenyészett barikád, a rendőrség pedig megindul. A következő percekben kiderül: talán ha száz körül lehetnek a harcra kész tüntetők, a többiek pedig csak együtt skandálják a többiekkel, hogy "Gyurcsány, takarodj!"

- Gyerekek, van még valakinél benzin? - kérdezi egy vékony srác az Andrássy út túlsó végénél, ahol az első nekiiramodás után megállnak. Pólós, rövidnadrágos fiatalok vonszolnak maguk után néhány kukát, egyik-másik arcról közben lecsúszik a takarás, látszik, tizenéves suhancok készülnek a nagy balhéra.

- Nem kellene nektek már ilyenkor otthon lenni? - kérdezné az ember, de egyre többen gyűlnek össze a következő barikádnál, és akad, akinél gázálarc van. Hát azt meg honnan sikerült ilyen sebtében elővarázsolni, kérdezhetnénk naivan, de inkább hátrább húzódunk az utcán terjengő könnygáz elől. Az éttermek, éjjel-nappali üzletek a "forradalmi események" útvonalában sietve bezárják ajtóikat, az alkalmazottak és a bent rekedt vendégek az üveg mögül mutogatják egymásnak, "nézze csak, azt ott, hogy lángol és ott is, hú a mindenit, ez nagyot szólt..."

A Nagymező utcában öltönyös, elegáns ruhás párok sétálgatnak, az operettszínház közönsége ugrott ki egy cigarettára a felvonások közötti szünetben. Mielőtt elszívhatták volna, futva menekülő emberek között találják magukat, egy hangszóró pedig azt harsogja a sarokról, hogy "Hagyják abba a jogellenes cselekményt!" Nem sokkal később kék vízzel spriccelő vízágyú gurul át az utcai színen, majd nyitott csomagtartós terepjáró tűnik fel, amelyen két rendőr állva kezeli a könnygázgránátokat kilövő sorozatvetőt, egy banánköztársaság gerillaharcainak hangulatát idézve. A szúrós szagtól azután felocsúdik a közönség - ők másik előadásra fizettek be. Odabent a Párizsi élet című darab folytatódik - kint a budapesti.

- Más ez a könnygáz, mint a múltkori - állapítják meg többen is. És tényleg, alig látszik a füstje, de közben mintha a legdurvább csípős paprikát dörzsölné a szemébe az ember.

Az Erzsébet teret minden irányba futó emberek töltik meg. A környéket betölti a könnygáz szaga, az ellenállás atomjaira hullik, a környező utcákban lassan kialszanak az égő szemetesek. Minden utcát rendőrök ellenőriznek, és mire az utolsó metró is kifut a Deák téri állomásról, már a levegő is szinte tiszta. A rendőrökért teherautók és emeletes buszok érkeznek, az éjszakai megállóban fáradt arcok gyülekeznek. A Főkefe narancssárga útmosó autói négyesével veselkednek neki a belváros takarításának. Alkalmi ismerősünk, a zászlót a rúdjára feltekerő nagydarab, kopasz figura türelmetlenül kémleli az üres utcát a megállóból. Az éjszakai járatra várni kell, amit a "fáradt forradalmárok" nehezen tolerálnak: "Milyen rend van ebben a kurva városban, már a buszok sem járnak?"

Harcra készen