Van, ahol, van, amikor nincsen fényképfal.

De úgy látom, legtöbb helyen, legtöbbször van.

Valamilyen van.

Valamilyen formában fenn vannak a falon az ősök, az utódok, a rokonok, a rokonok rokonai, a hozzánk tartozók, a hozzánk szálazottak, a hozzánk szálazottakhoz tartozók. A szeretettek, a társak, a barátok, barátnők, a párok, a tanítók, a tanítványok, a naponta untak és a messzire szakadtak. A holtak és élők. Mulandók, leendők. A vének és a megvénülők.

Régen szakemberek készítették a képeket. Azok a képek olyanok is voltak. Egy igazi fotográfus ismerte modelljét, gyakran gyermekkora óta, ott volt életének fordulópontjain, ismerte felmenőit, gyermekeit, egész családját, beosztását, erényeit, gyengéit, titkait. Mindezeket önkéntelenül és tudatosan bele is fotózta a képbe.

Manapság fotózik boldog, boldogtalan. Nincsen rend már a világban.

De a fényképfalon még lehet.

Ott még sok a régi kép.

Volt ilyes persze már a fénykép előtt is.

Az ősöket ősidők óta kiakasztják.

De az igazi fényképfalak a fotográfiával egyidősek. Levették az embert jeles napokon, rögzítették a stációkat, megállították az időt. Ezek az ünnepi, retusált, színezett képek keretben, üveg mögött rögzültek a falon. A hétköznapi képek a kredenc üvegébe voltak-vannak becsíptetve inkább.

Örökítettek csecsszopókorban, érettségikor, katonasorban, esküvőkor, sok helyütt a ravatal fényképét is kitették.

De ez inkább régen dívott, vidéken.

Manapság a baj a falra ritkán kerül föl.

Kórházazáskor, váláskor, búcsúzáskor ritkábban villan a vaku.

A kezdetet szeretjük rögzíteni, a szépséget, az ifjúságot, a teli erőt. Amikor még minden lehető. Amikor még nem tudható az, ami persze pontosan tudható.

A fényképfalaknak is megvan a sorsuk.

Gyarapodnak és fogynak, jönnek és mennek, cserélődnek, egyesülnek, szétválnak a fényképfalak darabjai folyton.

A fiatal nem tesz föl ősöket. Popsztárokat, focistákat inkább. Az ősök még élőben nyomasztják szegényt.

Aztán barátok, barátnők kerülnek föl, kutya, macska, na jó, papa, mama, hogy meg ne bántódjanak. Ezek még ragasztva, tűzve vannak valami kartonra, lapra, vagy ömlesztve, összefolyatva egy nagy IKEA-üveg mögé.

Aztán öröklődik egy pár böhöm, öreg szekrény, hasznavehetetlen ruha, egy dizájnos pianínó sárgult, szakadozott kottaköteggel. És egy rakat keretezett kép. Ami jó esetben fölporosodik a spájz felső polcára. Aztán kiderül lassan, hogy a nagymama is volt fiatal, neki is volt élete, nem volt nagymama mindig, szép volt, lapokat osztott, hülyített, megérte a pénzét, titka volt nem egy, és tulajdonképpen itt dolgozik mibennünk ma is.

És kijön a spájzból, és fölkeretesedik a falra az első néhány barnult fotográfia.

A keret, az más. A keret keretez. Beszorítja a levetettet magába, rögzít, végérvényesít, A bekeretezett ember úgy marad. Nincs több mászka, menekülés, bujkálás, lázadás. Bekeretezve ott maradunk, magányosan vagy a mieinkkel összezárva végleg.

A bekeretezett a szomszédjától is el van keretezve. A sok keretezettet csak lentről fogja egybe az, aki mindenkiről tudja, ki kicsoda.

Aki tudja, hogy Vera mama kikérte volna magának, hogy ő a Lajossal lógjon egy falon. Aztán most mégis ott vannak együtt. A falon már könnyen megy a családi pacifikáció.

De békésen elférnek odafenn a különb-különb párok, férjek, feleségek is. Volt egy első feleségem, aki egymás mellé tette mindhárom esküvői képét. Jól megértettük ott egymást hármasban asszonyunk oldalán.

Persze minden képnek eljön az ideje. Képek eltűnnek hirtelen, s fölkerülnek újak helyettük. Vannak képcserés idők.

Vigyázni kell a fényképfalakkal. Aki a fényképes helyiségbe lép, rögtön csak azt lesi, ő vajon fönn van-e a falon? Nem mutatja, de azt lesi. Öreg hiba lehagyni azt, akinek fönn a helye. Pláne levenni. Volt olyan vendégünk, aki alaposan tanulmányozta a fényképfalat, szót se szólt, csak bólintott, és legközelebbi látogatásakor hóna alatt hozta és átnyújtotta önnön gondosan keretezett fotográfiáját.

Persze a legtöbb föltett levett nem reklamál már.

Van, aki féli a fényképfalat. És igaza is van. Félelmetes tud lenni az a sok halott. Azoknál csak az élők félelmetesebbek.

Falusi házunkban benne maradtak az egykori paraszt gazdák félméteres képei. Kiraktuk őket, őrizzék tovább a házat. Nem hozzánk tartoztak, de a házhoz. Erős kapocs az is. A következő ház gazdái is kinn voltak mindig odabenn.

Egy házban, lakásban marad egy kicsi mindenkiből, aki egyszer benne élt.

Van úgy, hogy megharagszik a fényképfalra az ember. Volt egy barátnőm, aki olyan vehemenciával esett a nagy kartonlapra fölkasírozott képeknek neki, hogy a kemény papír felpattant, és majdnem kiverte a múltat eltörölni vágyó hölgy szemét, napokig nem látott, hetekig volt kötés az arcán.

Vigyázni kell a fényképfallal, a fényképfal visszavág.

Vannak persze fényképtelen falak. Múlttalan, semleges, személytelen falak. IKEA-macskás, Klimt-reprós, Van Goghos. Nincs fenn család, mert lenn se volt. Vagy ha volt, jobb azt felejteni.

Léteznek nagy, egyesített fényképfalak, ahol családok tucatjainak tagjai adnak egymásnak randevút, mert vannak, akik összetudják őket; négy-öt-hat nemzedék mindenféle korú, állapotú, rendű, rangú, sorsú, származású tagjai békülnek össze a falon eggyé.

De van úgy is, hogy a fényképfal maga marad, ott marad, gazdátlanul. Az ilyen képtárnak vége van. Szemétre kerül, tűzbe, víz áztatja szét. Aki nem folytatódik, annak elvész a képe is. Sok a kép, rengeteg, idegenével nem tudunk mit kezdeni.

Néha a fényképfal meghasad. Félbeválik hirtelen. Egyik feliről lekerülnek a képek, ott maradnak a szögek a falban és a szürke porkeretek. A másik felén a képek maradnak. Felbillen a fal. Középtájt kis vita lehető: "Azt viheted!" "Azt hagyd csak ott." Kis vita, nem nagy.

Van ilyen is. Minden van.