A káposzta útja a függetlenségbe
A ma Tajvanon hatalmon lévő Chen Shui-bian elnök megígérte ugyan 2000-ben (hogy pontosan kinek, az hosszabb elemzést igényelne), hogy nem tesz lépéseket a sziget formális függetlensége felé, de mivel az elképzelése a végső célról mégiscsak ez, hát igen változatosan próbálja javítani a függetlenségi elképzelés pozícióit. Ennek egyik legláthatóbb jele számomra az volt, hogy jelentősen csökkent a Sun Yat-sent (Szun Jat-szen) és Chiangot ábrázoló képek száma. Valójában jelentős küzdelem indult a múlt átértékelése érdekében. Arról az időszakról van szó, amikor a kínai polgárháború vége felé a vereséget szenvedő nacionalista erők - durva atrocitások kíséretében - bekvártélyozták magukat a szigeten, s az ezt követő hosszú-hosszú rendkívüli állapotról, melyet végül 1987-ben oldottak fel.
Kiterjedt időszakról van tehát szó, amely nem is volt olyan régen, következésképpen nem olyan egyszerű megküzdeni vele. A történelemkönyveket - legalábbis technikailag - könnyű átírni, elvezényelni a karhatalmat Chiang emlékhelyeiről egyetlen döntés kérdése, átnevezni helyeket, intézményeket szintén nem nagy kihívás. Az állóháború az emberek fejében van. Tajvanon a hétköznapi beszédben megkülönböztetik azokat a kínaiakat (és leszármazottaikat), akik Chianggal érkeztek a szigetre azoktól, akik már előtte is ott éltek. Az előbbiek, az "anyaországiak" a lakosság mintegy húsz-huszonöt százalékát teszik ki, ám az egykori diktátor pártjának mai formációja ennél lényegesen nagyobb arányban söpri be a szavazatokat. A parlamentben például többségük van, s az elnökválasztást is elenyésző szavazatmennyiséggel vesztették el 2004-ben. Azt persze nem lehet állítani, hogy a pártmegoszlás alapvetően iránymutató lenne nagyobb identitási kérdésekben. A média időnként hajlamos "függetlenségiekre" és "egyesüléspártiakra" osztani az embereket, miközben a közvélemény-kutatások szerint a döntő többség a jelenlegi helyzet fenntartása mellett van. Mivel azonban erre az álláspontra számos ok miatt lehet helyezkedni, ez sem mondhat nekünk semmit az identitási kérdésekről.
A politikai arénában mindenesetre zajlik a küzdelem a lelkekért. A lélekhalászok pedig időnként rendkívüli kihívásokkal néznek szembe. Ilyen nehezen kezelhető történet az úgynevezett Nemzeti Palotamúzeum ügye. Az intézmény azt a nevet viseli, amelyet még 1924-es megalapításakor kapott - Pekingben. Az az év kulcsfontosságú volt az akkor már régen felszámolt kínai császárság utóéletében: Feng Yuxiang, a nagy hatalmú északi hadúr ekkor utasította ki a detronizált császárt, Pu Yit eredeti lakóhelyéről, a Tiltott Városból. Szakértők hada állt neki, hogy számba vegye a palotában és a császári család más ingatlanaiban található művészeti kincseket. Egy év munka után jutottak el oda, hogy látogathatóvá tették az újonnan alapított múzeumot.
Az akkoriban publikált huszonnyolc kötetes leltár 1 millió 170 ezer darabot sorolt fel, de a mennyiségnél is nagyobb volt a lehetőség hatása, hogy megtekinthetők a császári gyűjtemény kincsei. A megnyitáskor az érdeklődőknek olyan hulláma indult meg az egész országból, hogy napokig lehetetlen volt a közutakon bejutni a városba. Aztán persze normalizálódott a helyzet, s az új intézmény élte a világ egyik legizgalmasabb múzeumának hétköznapi életét. 1933-ban azonban, amikor Peking felé közeledtek a japán csapatok, ismét stratégiai döntést kellett hozni.
Elkezdték becsomagolni a legfontosabb darabokat, s májusra készen álltak 19557 ládával, melyből 13427 közvetlenül a Tiltott Városból került ki. Kezdetét vette a császári kincsek kálváriája. A csomagolással egy időben az új fővárosban, Nanjingban külön erre a célra felépítettek egy raktárat, s a szállítmány elköltözött Pekingből. Formálisan létrehozták a városban a Nemzeti Palotamúzeum ottani fiókját. 1937-re azonban a nanjingi állomásoztatás is veszélybe került, ismét közeledtek a japánok. A kincseket három részre osztották, s három különböző úton juttatták el az ország belsejébe, Sichuan tartományba. Egy részt rejtettek el a világ legnagyobb Buddha-szobráról ismert Leshanban, egyet a buddhisták közeli szent hegyén, Emeien, míg egynek a rejtekhelye Baxian lett.
A háború után, 1947-ben a szállítmányokat visszajuttatták Nanjingba, a kalandnak azonban korántsem volt vége. A kibontakozó majd előrehaladó polgárháború a kommunisták és a nacionalista kormányzat között egyre bizonytalanabb helyzetet teremtett a városban. A ládákat akkor a kikötőben őrizték. A máig elnyúló szóbeszéd szerint a háborúzó felek illetékesei között volt egy informális egyezség, hogy történjék bármi, a kincsekhez nem nyúlhat senki illetéktelen. Ennek köszönhető, hogy nem volt rablás, s az őrzést folyamatosan fenn tudták tartani, miközben maga a város gazdát cserélt.
Hogy mit jelentenek a császári kincsek a kínaiak szemében, jól jelzi, hogy amikor elindult a kulturális forradalom, Zhou Enlai (Csou En-laj) a hadsereg alakulataival azonnal megerősíttette a Tiltott Város őrzését, s nem is esett ott bántódása semminek. Mert az általános tévhittel ellentétben a császári kincsek döntő része természetesen Pekingben van. A múzeum ugyan az eredeti nevén - Nemzeti Palotamúzeum - Tajvanra költözött, a feszült körülmények nem tették lehetővé a nacionalistáknak, hogy a teljes szállítmányt magukkal vigyék. Chiang parancsára a szakértők kiválasztották a legfontosabbnak ítélt 2972 ládát, s három különböző transzporttal vitték Tajvanra.
A múzeum birtokában tehát "a legjobbak legjobbjai" vannak - mondta el nekem Fung Ming-chu asszony, vezető kurátor. Az akkori "kurátorok", akik a szelekciót végezték, nem tudtak persze darabonként válogatni, ahhoz nem volt idejük. A leltár segítségével a ládákat jelölték ki, vagyis alapvetően kategóriákról kellett dönteniük. A festészet és a porcelán terén a legrégebbi, vagyis az északi Song-dinasztia idejéből való (960-1127) viszonylag komplett gyűjteményeket vitték magukkal, valamint a legrégebbi könyveket, illetve az utolsó dinasztia, a Qing 400 ezer darabból álló iratgyűjteményét.
A szituáció természetesen azt is jelenti, hogy vannak területei a kínai múltnak, amelyeket egyértelműen Tajvanon lehet kutatni, míg másokat csak Kínában. Differenciálja a képet, hogy azóta van élet, mióta a gyűjtemény kettévált. Egyrészt hatalmas ásatások zajlanak Kínában, másrészt az aukciók is izgalmas fordulatokat hoztak az elmúlt két évtizedben. Fung asszony kérdésemre elmondta, hogy a Tajpej és Peking múzeumai között nincs együttműködés, de az emberek, az akadémikusok és a kurátorok között igen. Ott jártamkor is éppen volt egy konferencia a Song-kori festészetről, melyen többen is részt vettek Pekingből.
A kapcsolatok legnehezebb problémáját jó ideje a tárgyak külföldi kiállítása jelenti. A Kínai Népköztársaság úgy tekint a tajvani gyűjtemény darabjaira, mint a sajátjára, ezért amikor azok külföldön felbukkannak, megpróbál jogot formálni rájuk. Ezért több országban, így az Egyesült Államokban, Franciaországban és Németországban külön törvényt alkottak, amely garanciát jelent arra, hogy Tajvanra kerülnek vissza a náluk kiállított darabok. Ugyanilyen törvényen dolgoznak Ausztráliában, Nagy-Britanniában és Ausztriában is.
Az idén új történelmi fázisába lépett a tajvani múzeum: háromévnyi munka és iszonyatos összegek elköltése után végre sikerült egy világszínvonalú múzeumot produkálni a világszínvonalú tárgyakból. Az újra nyitáskor természetesen a Song-kor lett a reprezentatív kiállítások tárgya: egy jutott a könyveknek és kalligráfiáknak, egy a festészetnek, egy pedig az időszak egyik híres porcelánműhelyének, a Ju égető termékeinek. Felújítás ide, világszínvonal oda, a legnagyobb tumultus azért a múzeumban most is ott van, ahol mindig is volt, a jáde káposztánál. Egy jádéből faragott tényleges káposztáról van szó, vagy inkább kínai kelről. Az eredeti jáde darab nagyrészt szürkésfehér volt, de az egyik vége smaragdzöld, s ez utóbbi részből van faragva a levelek vége. Egy Jin nevű császári ágyas hozománya volt eredetileg, s egy igazi történelmi giccs. De a népek nagyon szeretik.
A főkurátor azt mondta, hogy az utóbbi időszakban a múzeum specializálódott Tajvan történetének kutatására is. A függetlenséggel kokettáló identitásépítés időszakában ez egyáltalán nem meglepő. Mert maga az eredeti gyűjtemény, akár a státusát, akár a történetét nézzük, "ideológiailag" sokkal inkább illeszkedett a korábbi kurzusba, az egész kínai szuverenitásra igényt tartó Kínai Köztársaság eszméjébe. Szerencsére a szakemberek, ha nem is legyintettek ezekre a körülményekre, alapvetően mindig abból indultak ki, hogy ők az értékekkel, a művészettel és az örökséggel bánnak, interpretálják a politikusok bárhogy is az örökösödési vitákat.
Tajpej, 2007. március
