Pedig az örökölt gazdagság - mint azt J. Grisham A végrendelet című könyvének sztorija példázza - nem szükségképpen áldás. A multimilliárdos pillanatnyi kedvteléseit követve szaporítja örököseinek számát, de mindig elmenekül a szülői felelősség vállalásától. Lelkiismeret-furdalását enyhítendő, felcseperedő gyerekeinek dollármilliókat ad, éljenek vele tetszésük szerint. A gyerekekből az örökségelőlegként megkapott vagyon szerencsétlen roncsokat, boldogtalanságra programozott "fogyasztó gépeket" formál.

A történet szálait nem az igazságtevés vágyától vezetett író festette ilyen sötétre. A valóság - a kutatások szerint - közelebb áll az írói fantáziához, mint az átlagember illúzióihoz. A hirtelen örökségek vagy a lottófőnyeremények nyerteseinek élettel való elégedettsége - a tapasztalatok szerint - fél éven belül visszasüllyed a korábbi szintre, sőt gyakran az alá. Amint elmúlik a "mindent megvehetek, amiről régen álmodtam" öröme, a megszokás, az új aggodalmak, az új pozíciónak való megfelelés kényszere "lenullázza" az ölükbe hullott boldogságot. Gyakran még a megérdemelt vagyon is gondot jelent annak, akit felkészületlenül ér. A hirtelen meggazdagodás előidézte betegség - a sudden wealth syndrome - ritkán halálos, de az életet mindig megkeserítő tüneteit Kaliforniában "azonosították". A korábbi alacsony társadalmi pozíciójából kiszakadó, és tehetsége révén a hierarchia csúcsára került személy, a számára szokatlan helyzetben megzavarodva, választásaiban elbizonytalanodik. Fél az ölébe hullott gazdagság elvesztésétől, szorongással tölti el, hogy megfelel-e az új társadalmi elvárásoknak. Kényszerzubbonyként ráaggatott új identitása növekvő depresszió forrásává válik.

A világ mai tíz leggazdagabb emberének - a korábban említett W. Buffett mellett a Microsoft, az Oracle, a Google és más vállalatok alapítóinak - felmenői jellemzően nem voltak vagyonosak. Még azok is, akik beleülhettek a "készbe" - mint a HP-t alapító Hewlett és Packard, valamint a Wal-Martot alapító S. Walton utódai - középosztálybeli családból származó szülőktől örököltek, és meg kellett küzdeniük mindenért. Lehet mondani persze, hogy e példák látványosak ugyan, de nem bizonyító erejűek. Ám az USA adóhivatalának elemzése azt mutatja, hogy nagyjából ugyanolyan - hét-nyolc százalékos - eséllyel emelkednek a legszegényebb ötödbe tartozó szülők gyermekei a leggazdagabb ötödbe, mint a leggazdagabb szülők gyermekei süllyednek a legszegényebb ötödbe. Vagyis a XX. század második felétől a társadalom, a szociális igazságosság jegyében folyamatosan - bár nem túl gyorsan - "újrakeveredik": felemelkedhetnek a szegények, és elszegényednek a gazdagok. Az "elitcirkulációban" azonban a meghatározó szerep már nem az örökölt vagyoné, hanem a küzdést és a tanulást előtérbe helyező életmodellé.

Az örökség hol sikert hozó, hol kudarcra vezető hatását - különös módon - nemcsak egyének, hanem a vállalkozások világában is azonosíthatjuk. A gazdasági statisztikák az egyéni mobilitáshoz hasonló mintát mutatnak a vállalati életciklusokban. A sikeres vállalatok alapítói mindig értékes örökséget adnak tovább: jól kiépített piaci pozíciókat (K-Mart), "természet adta" márkanevet (Levy), védett szabadalmat (Xerox), kifinomult technikát (Ford vagy a GM). Ha a tőkében megtestesülő vagyon volna a meghatározó, akkor az egykor sikereseknek örökké az élen kellene maradniuk. Ám a "befutottak" túlnyomó többsége nem is túl soká kiszorul az élmezőnyből, és a helyüket a korábban ismeretlenek foglalják el. Pedig a későn jövők előrejutása - miként a szegény származásúak társadalmi felemelkedése - szinte lehetetlennek tűnik. Mégis, elegendő egyetlen évtized: a régi dicsőség elenyészik és új siker születik.

Az üzlet világában is fenyegető veszély - mint az óriási vagyonra szert tevő, majd azt eredményt nem hozó vállalkozásokra elvesztegető Xerox példája mutatja - a szervezeti "sudden wealth syndrome". Meghökkentően kevesen képesek a General Electric példáját követve újra és újra megújulni. A XX. század legsikeresebb vállalatainak többsége - "későn jövő". Születésükkor a piacot már megszállták, a tőkét már felosztották maguk között a régiek. Az autóiparban mindent a Ford és a GM határozott meg, amikor a Toyota a piacra lépett. A kiskereskedelemben minden ász a K-Mart kezében volt, amikor Sam Walton megalakított a Wal-Martot. A gyorsétkezés üzletágában már tucatnyi cég tevékenykedett, amikor R. Kroc megpillantotta a San Bernardinóban a McDonald testvérek éttermét. A Sony még ismeretlen japán gyárocska, a Nokia még vegyeskereskedés volt, amikor az elektronikát az amerikai gigászok uralták. A megkésettek híján voltak a tőkének és az elosztási csatornáknak, így az elemzők figyeltek rájuk, és a befektetők sem jósoltak nekik nagy jövőt. És egy évtized múlva az iparágat már ezek a későn jövők dominálták.

A miértet kutatva itt kapcsolódik össze a személyes és a vállalati örökség. A vállalati sikertörténetek elválaszthatatlanul összefonódnak egy-egy konkrét személy élet-történetével. A későn jövő vállalatok vezetői/alapítói - H. Fordtól és W. Disney-től kezdve S. Waltonon és R. Krocon keresztül, egészen I. Kampradig (IKEA) és A. Groveig (Intel) - szegény középosztálybeliek, aki teljesítményorientált értékrendjüket rávetítették a vállalatra. Az általuk képviselt küzdeni tudás a nyitottság, és az újítókészség azután hihetetlen dinamikát kölcsönzött cégeiknek. Mindaddig, amíg ők és utódaik emellett kitartottak, sikeresek voltak. Amint azonban a bürokrácia és az önelégültség vette át a hatalmat, a vállalatóriások - miként a régi korok birodalmai - elindultak a hanyatlás felé.

Ám nemcsak az egyének és a vállalkozások, de gyakran társadalmak álmaiban is élnek illúziók az ölükbe pottyanó vagyon áldásos hatásáról. Mexikó gazdasági problémáiról rendezett konferencián a neves dél-amerikai előadónak - statisztikai és történelmi adatokkal teletűzdelt kimerítő elemzése végén - újra nekiszegezték a kérdést: végül is milyen megoldást lát a súlyos problémák orvoslására? Két megoldás van, válaszolt - az anekdota szerint - az előadó: egy reális és egy csodaszerű. Először mondja meg, mi a reális - kérték a jelenlevők. A reális megoldás az, ha Szűz Mária - Mexikó védőszentje - leszáll a mennyekből, és minden mexikóinak a zsebébe csúsztat százezer dollárt. És mi a csodaszerű? - kérdeztek újra a meghökkent szakemberek. Végre megtanulunk keményen dolgozni és beosztóan élni - volt az elgondolkoztató válasz.

Arra, hogy egy felkészületlen társadalomra miként hat a váratlan örökség, intő példa a csendes-óceáni Nauru története. Az óceán közepén elterülő kis földdarabot felfedezője - a viharban odasodródott hajó kapitánya, akit elbűvölt a sziget szépsége és lakóinak szívélyessége - Kellemes-szigetnek keresztelte el. Egy évszázaddal később egy véletlen folytán foszfátot fedeztek fel a szigeten. A kitermelésre alapított társaság - a kor szokásainak megfelelően - a helyieket kisemmizve rátette kezét az óriási vagyonra. Az 1960-as években - nemzetközi nyomásra - Nauru függetlenné vált, és lakói hozzájuthattak a bányajövedelem 22 százalékához. Íme az örökségük: a bányászat következtében kietlen holdbéli tájhoz hasonlóvá vált sziget és a felfoghatatlan mennyiségű pénz. A helybéliek ölébe hullott vagyon lehetővé tette számukra, hogy mindent, amit csak szemük-szájuk megkíván, megvegyenek. A hatalmas pénzen behozott élelmiszerek - a chipsek, a sör, a marhahús - leszoktatták őket hagyományos étrendjükről, a friss halról és a gyümölcsökről. A sziget bármely lakott pontja négy óra alatt kényelmesen elérhető sétálva, mégis mindenki autóval jár. Mindeközben a szigetlakók átlagéletkora a legalacsonyabb a térségben, itt vannak a legkövérebbek a világon (80 százalékot meghaladó az elhízottság), náluk a legmagasabb a cukorbetegek és az alkoholisták aránya. A hajdani kellemes sziget, a stabil és büszke társadalom ma a civilizáció gazdag tárgyi környezetében létező fizikai és emberi roncstelep.

A példa - ismét - arra figyelmeztet: az örökség, legyen bármilyen csábító, nem biztos, hogy boldogságot hoz. A különböző társadalmak - miként a különböző egyének és vállalkozások - eltérően reagálnak a "talált" kincsre. A történelmi példák kirajzolják, hogy a váratlan szerencse komoly kihívást jelent. A XVI. század elején a kérdésre, hogy mely társadalom fogja vezetni a világot két évszázad múlva, a legtöbben Spanyolországot említették volna. A korabeli Európa meghatározó hatalma éppen akkor tett szert óriási vagyonra: meghódíthatta és birodalmához kapcsolhatta az újonnan felfedezett kontinenst. Olyan szerencse ez, amelyről a szegényebb nemzetek csak álmodozhattak. S néhány évszázad múlva Spanyolország - részben éppen örökségének eredményeként - Európa "beteg embere". Ám olyanok is akadtak, akik - miként a japán közmondás tartja - még a szerencsétlenségből is hasznot tudtak húzni. Finnország történelme, természeti adottságai nem szerencsésebbek, mint hazánké, mégis egész Európa irigyen szemlélte a finnek élre törését a nemzetek versenyében.

Az emberiség történelmének "maratonija" nem start-cél győzelmet, inkább az élboly folyamatos változását mutatja. Miként az elektronikus technológiák generációinál egymásnak adták a stafétabotot a vállalatok, éppígy váltották egymást a birodalmak és országok. Mindig van egy elöl haladó - kezdetben szorgos, majd újító, később elbizakodó, végül öntelt - birodalom, amelyet azután kiszorított az élről a hátulról induló, az addig senkinek fel nem tűnő trónkövetelő. Hogy azután néhány évszázad múlva őt is faképnél hagyja egy újabb - örökség híján szegény, de tettre kész - későn jövő társadalom. Pedig a gazdag birodalmak - miként a gazdag családok és vállalkozások - komoly értéket hagynak örökül: kommunikációs csatornákat, építményeket, technikai és művészeti kultúrát, hadművészetet, szervezettséget. A kor "szakértői" a kérdésre, vajon ki vezeti az emberiség mezőnyét a jövőben, 4000 évvel ezelőtt feltehetően azt válaszolták volna, hogy Egyiptom vagy Kína; 2500 éve Athénra mutattak volna, 2000 éve Rómát jelölték volna meg győztesként. 1000-ben sok szavazatot kapott volna az arab birodalom, 500 éve a favorit Spanyolország, míg 150 éve Anglia lett volna. Minden szakértő az örökségre hivatkozva indokolta volna meg választását. S lám, néhány évszázad vagy évtized múltán a favorit lehanyatlott, és új társadalom állt az élre.

Mitől függ hát, hogy az örökség az egyik embert, az egyik vállalatot, az egyik társadalmat szétrohasztja, a másikat előre lendíti, boldogabbá teszi? Ma egyre többen adják e kérdésre azt a választ: a kultúra. Ám ez a kultúra többet jelent, mint Wagnert hallgatni és Tolsztojt olvasni. Többet jelent még a szép beszédnél, a műértésnél és a történelemismeretnél is. Elválaszthatatlanul hozzátartoznak a technikai és a gazdasági ismeretek is: eszközöket létrehozni, és vállalkozásokat működtetni. Sokáig - kissé leegyszerűsítően - a protestáns etikára hivatkoztak. Ám a sokáig lenézett katolikus Írország ma megelőzi a protestáns Angliát, és az eltérő gyökerekből táplálkozó ázsiai tigrisek is meghökkentően gyorsan zárkóztak fel az élbolyba. Fontos része hát a kultúrának: betartod-e a társadalmi szabályokat, megbízol-e az idegenekben, hajlandó vagy-e együttműködni másokkal, és tanulni tőlük, képes vagy-e szembenézni valóságos helyzeteddel. A kultúra azonban még ennél is több: vajon vannak-e életed puszta fenntartásán túl olyan céljaid, amelyek örömmel töltenek el, és amelyekért - még fogyasztásod kárára is - hajlandó vagy időt és energiát áldozni.

A XXI. században a fenti, széles értelemben felfogott kultúra az az örökség, ami boldoggá teszi az egyént, sikeressé a vállalkozást és gazdaggá a társadalmakat. Ám ezt a kultúrát nem egyes személyek, nem is kiválasztott vállalkozások és nem néhány nemzet birtokolja. Ez az emberiség közös öröksége. Mindenki hozzáférhet, bárki elsajátíthatja. Csak nyitottnak kell lenni mások eredményeire. Ám a nemzeti és az általános emberi örökség között ellentét feszül. Éppen 130 évvel ezelőtt két nagy költőnk erről így váltott verset. "Légy, ha bírsz, te »világ-költő!« Rázd fel a rest nyugatot: Nekem áldott az a bölcső, Mely magyarrá ringatott" - írta Arany János, de erre nem késett a válasz Reviczky Gyulától: "Szép az ének, szent az ének, Drága kincs, ha nemzeti. De a legszebb dal örökké, Általános, emberi." Az ellentét valóságos, de feloldható. A XX. század sikeres személyeit, vállalatait és nemzeteit éppen az jellemzi, hogy az örökségként kapott kultúrát nem elfogyasztható anyagi javakként kezelték, hanem annak ösztönző erejére támaszkodtak. Úgy voltak képesek megőrizni az ősök örökségét, hogy elfogadták a világ kihívását, eszközként alkalmazták és megújították azt. A sikertelenek pedig, miközben mindig az ősökre hivatkoztak, és változatlanként igyekeztek megőrizni az örökséget, a valóságban elkótyavetyélték azt.