Minden emberi kultúra - a kultúrát antropológiai értelemben használva, tehát mint az egyéni és társadalmi cselekmények, gondolatok, konstrukciók öszszességét - szabadságok és korlátok ügyes szövevénye. Ősidőkben teljesen egyértelmű volt, hogy a szabadságok milyen előnyökkel, a korlátok milyen hátrányokkal járnak az adott kultúrát hordozó közösség számára. Az is nyilvánvaló volt, hogy sem a szabadság, sem a korlát nem öncélú, hanem egymáshoz illeszkedve a fennmaradást, a stabilitást, az életet szolgálják. Az ősi közösségek régen eltűntek már, és a modern tömegtársadalmakban számtalan szerveződés szeretne közösség lenni a szó eredeti értelmében, de mindig kiderül, hogy csupán érdekeket kifejező vagy szolgáló csoportosulások. Persze ez a szerepük is nagyon fontos. A modern társadalmakban elképzelhetetlenül nagy erőforrások nyíltak meg, a hozzáférést szabályok erdeje biztosítja, és az érdekcsoportoknak, legyenek azok civil szervezetek, pártok, szakszervezetek vagy ipari szervezetek, éppen az a fő funkciójuk, hogy az erőforrásokért folyó versenyben tagjaik számára előnyöket harcoljanak ki. Az erőforrásokért folyó szüntelen versengés közösen elfogadott szabályok szerint történik. Az emberi viselkedés evolúciójának legkiemelkedőbb újítása éppen a szabálykövető képesség megjelenése volt, és ez egy teljesen új szerveződési szintet hozott az emberi faj életébe.

Ha nem lennénk szabálykövetők, akkor már az erőforrások létrehozása sem sikerülne. A szabályozott, erős fegyelmű társadalmi munka nélkül nem lenne modern kultúra. A szabályok mindig lehetőségeket, szabadságokat és korlátokat fejeznek ki, régebben ezt a kultúra egészét hordozó közösség érdekében tették. A modern kultúra olyan bonyolult, annyiféle csoportérdek létezik benne egymásnak feszülve, hogy az ma már nem dönthető el, van-e az egész kultúrának önálló érdeke, és mi az. Valószínűleg nincs, vagy csak mint a csoportérdekek ingatag egyensúlya fogalmazható meg. Megjelentek tehát azok a korlátok és szabályok, amelyek már nem vezethetők le egyszerűen valamiféle össztársadalmi érdekből, hanem csupán arra szolgálnak, hogy a csoportérdekek harca elviselhető keretek között maradjon. Ezek a keretek egyidejűleg szolgálnak stabilitást és változást. Ha minden folyton változna, felőrlődne a társadalom, ha minden befagyna, hosszú távon megint csak vége lenne. Az időleges állandóság és a szabályozott változtathatóság egyensúlyára van szükség.

Demokratikus társadalmakban ezért négyévente el lehet zavarni a kormányokat. De csak négyévente, mert fontos az ideiglenes stabilitás. Az érdekcsoportok hatalmi pozícióinak váltakozása azt is biztosítja, hogy éppen uralmuk idején ne próbálják az ellenfelet nagymértékben károsítani, mert fordulhat a kocka.

Nálunk eddig ez bevált. De változhat a politikai helyzet. Most először jelent meg az egyik nagy érdekcsoport kommunikációjában a stabilitási szabály felmondásának lehetősége. Teljesen mindegy, hogy ezt egyéni bosszúvágy, intuíció vagy hideg számítás hozta, ha kicsit is komolyan veszszük, vége a kultúránknak. Ha folyamatosan el lehetne csapni a nekünk nem tetsző kormányokat, vége lenne a gazdaságnak, a minimális társadalmi stabilitásnak. Ha viszont arra gondolnak az urak, hogy a kormány elkergetését egy végtelen stabilitás, azaz diktatúra követné, a helyzet ugyanaz. Nem kérünk belőle.

A demokratikus játékszabályok nagyon sok mindent megengednek. Az ellenfél szidalmazását, gyalázását, félrevezetést, hazugságot, tiltakozást, tüntetést, szinte mindent, csak a demokratikus keretszerződés megsértését nem. Még hétfőn azt gondolom, hogy a demokratikus minimum meghaladására tett kísérlet sikertelenül véget ér csütörtökön. Nem kap semmiféle támogatást a társadalom nagyobb részétől. Én fiatalember voltam ötvenhatban, emlékszem, tudom, hogy milyen a forradalmi helyzet. Tavaly őszszel sem volt, most sincs. Madzagon rángatott bohócok voltak, lehetnek, mindig lesznek. Lassan majd megtanuljuk elviselni őket is.

Meg tessenek pontos, használható közrendvédelmi törvényeket hozni, mert a demokratikus minimum nem csak az ellenzékre kötelező.