Ha véletlenül olyan külföldi tudósító keveredik a központi ünnepség színhelyére, akinek fogalma sincsen a magyarországi ünnepek természetrajzának lényegéről, az azt jelenthette volna haza, hogy a Magyar Köztársaságban a legszélesebb néptömegek is olyan kifejlett színikritikai érzékenységgel vannak ellátva, hogy már a legapróbb hibánál is azonnal kórusban jelzik a színésznek, hogy elkúrtad, elkúrtad.

Demszkynél ilyen nem volt. Ennek az volt az oka, hogy tévén - s mellesleg egy tanyán, birkákkal a háttérben - néztem a Petőfi-szobor körüli eseményeket, az MTV pedig teljesen levette az árpádsávos tömeg hangját. Így aztán perceken át eléggé idétlennek tetszett a főpolgármester hangütése (akárha tank tetejéről), és görcsös odahajolása a mikrofonhoz, az előtte nyitott esernyővel időnként tánclépéseket lejtő biztonságiakról pedig azt lehetett hinni, hogy a koreográfia részei, elvégre '48 március 15-én elég szépen esett, igaz, tojást nem hajigáltak az ifjak.

Hanem Demszky előtt le a kalappal. Árpádsávos zászlók előtt árpádsávos zászlóról beszélni, kvázi nekik menni, egészen közelről a nagy, buta arcukba vágni, s csöppet se tartani tőlük, ez a nagyon régi Demszkyt idézte, és most már egészen bizonyos, hogy ez az ő terepe, nem a metróépítés. Ez nekem azért volt fontos, mert itt van ez a tehetetlen ország az ő igen érzékeny lelkületű értelmiségével, és most már hoszszú ideje nem tud mit kezdeni árpádsávval, zsidózással, szentkorona-tanozással, artistaképzőből szabadult emberek grasszálásával. Nem tudja, hogy hülyére vegye őket (nagy a kísértés az anyag alaptulajdonságából kifolyólag), vagy pedig demokrácia, jogállam, civilizáció nevében odacsapjon, s azt mondja, most már elég. Magam olyan szépen azt hittem, hogy az előbbi az üdvözítő, a kiröhögtetés intellektuális teljesítmény, mindenesetre intellektuálisabb, mint Feldmájer Péter XXI. századi felhívása, hogy minden zsidó maradjon otthon, az ember amúgy se mocskolja be magát az eléje dobott kesztyűvel. Ha így veszem, akkor ezúton is kérném Lomnici főbírót, közjogi méltóságot, hogy az ünnepek múltán azonnal tüntesse ki azt a budapesti bírót, aki engedélyezte vitéz Kossuth téri Satu Ferdinánd és társai kormányellenes demonstrációját a Kossuth tér bokraitól a Tulipán presszóig tartó szakaszon, ám azzal a mai magyar helyzet komolyságát teljesen leképező feltételrendszerrel, hogy egyszerre csak ketten vonulhatnak az utcán, a többieknek ezalatt a Tulipán presszóban kell tartózkodniuk, mégpedig sorszámmal ellátva, és kizárólag alkoholmentes italt vehetnek magukhoz.

Ami egymás közt szólva egyáltalán nem nevetséges: a Tulipán presszóban üveg Kubu fogyasztására kényszeríteni állampolgárokat a halálbüntetés visszaállításánál is szigorúbb és embertelenebb szankció, erről még sokat fog beszélni Európa.

De másképp nem lehet. Ennek az országnak a legújabb kori történelmét valószínűleg P. Howard írja, ebből következően minden szereplő egyformán komikus, s még véletlenül se lehet komolyan venni. Ha azt veszem, hogy 2007. március 15-én, a megújulni készülő, szabad Magyarország legnagyobb produktuma az volt, hogy az Erdélyben privátim államfői beszédet mondó Sólyom elnök távollétében is fel tudták vonni a Kossuth téren a nemzeti lobogót, mégpedig egészen az árboc tetejéig, mert sikerült konszenzusra jutni az engedélykiadás törvényi és alkotmányos hátterét illetően, ebből kifolyólag nem kellett Tajti őrnagynak és díszszázadának az idők végezetéig pompeji katonaként állni a lábhoz tett lobogóval, akkor ez az ország igenis jó ország, szórakoztató ország, s hamarosan újra idegenforgalmi tétel lesz.

Az meg már az ország intellektuális erejét mutatja, hogy a jelentések szerint az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tiszteletére elmondott kb. kétezer szónoklat közül a Szegeden mikrofonhoz lépő Lékó Péter nemzetközi sakknagymesteré volt magasan a legszínvonalasabb, egyszersmind a legautentikusabb is.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa