Ne fölöttünk üzengessenek!
Én, mint az egyik szerző, megöleltem a másikat, a bátyámat, és azon örvendeztünk, hogy mégiscsak lehetséges, ami a darab írása alatt mindvégig titkos vágyunk volt: egy olyanfajta megemlékezést hozni létre, amely végre nem osztja meg az országot. Végre nem könnygázról és barikádokról, nem kocsik felgyújtásáról és gumilövedékekről, nem egymást gyalázó elcsépelt szavakról szól egy nemzeti ünnep, hanem arról, amiről kellene: hogy mi, magyarok, együtt ünnepelünk.
Aztán 2007. február 20-án megjelent egy becstelen írás a kuruc.info oldalon, amely egy a Metro újságban megjelent interjú alapján, azt a céljainak megfelelően átírva, az előadást (és az egyik színésznőt) vádolta azzal, hogy meggyalázta Tóth Ilona emlékét - anélkül, hogy a szerző látta volna a darabot(!). Ráadásul, minden jóérzésű embert felháborító módon föltették a honlapon a színésznő és a bátyám magántelefonszámát,
A dolog egyre nagyobb hullámokat kavar. A darabot feljelentették az ügyészségen, amely a további előadásokat be akarja tiltatni. A múlt csütörtökön már a harmadik cikk foglalkozott a Magyar Nemzetben az előadásunkkal - de nem csak azzal, hanem velünk, szerzőkkel is, majd erre válaszként a Népszabadságban is megjelent egy cikk... Ezért gondoltam úgy, hogy - noha mint szerzőnek egy kritika hallatán kuss lenne a neve - jobb, ha mégis megszólalok: az újságok ne fölöttem üzengessenek egymásnak. Szeretném elmondani azoknak, akik nem látták az előadást, hogy a szerzők mit gondolnak a darabról, illetve visszautasítani a Magyar Nemzetben ránk aggatott "udvari művész" címet és azt, hogy e kritikában "mi"-re és "ők"-re osszák a darabunkat megnéző közönséget.
Hadd kezdjem ott, hogy a magasztos eszmény nem csak egyfajta lehet. Hozzá vagyunk szokva például Jézus légies, isteni alakjához: Michelangelo is így ábrázolta őt és Máriát a híres Pietáján. Ezzel szemben a kortársa, Matthias Grünewald szintén gyönyörű isenheimi szárnyas oltárán egy kicsavart, gyötrelmesen megkínzott embert ábrázol, sokkoló látványával máshonnan közelíti meg Jézust: mi magunk érezzük a fájdalmat, amit értünk, a megváltásunkért állt ki. Hogy kinek melyik tetszik, ezt döntse el maga, ebbe nem is szabad beleszólni. De azt senki sem állíthatja, hogy Grünewald a képével szentségtörést követett el. Hasonlóképp érzek a darabunkban elhíresült Tóth Ilona- jelenetnél: megdöbbenéssel állok azokkal szemben, akik szentséggyalázást, paródiát emlegetnek.
Mivel egy színdarabról van szó, természetesen minden szava kitalált. A történet is költött - és emiatt nem is lehet elvárni pontos történelmi hűséget. Ez igaz a Tóth Ilona-jelenetre is. Ezért is lett a darabban Tóth Ilona - Sáry Flóra. Mert nem ő. Tóth Ilona alakját használtuk föl - de nem történelemkönyvet írtunk. Színházat csináltunk, mert ez a dolgunk. Számunkra Sáry Flóra egy hős, aki döntéskényszerbe kerül. Egy fizikailag és idegileg az összeroppanás határán álló nő, aki napok óta nem alszik, csak a sebesült forradalmárokat látja el, és "üres" óráiban röplapokat gépel, miközben állandó nyomás alatt tartják az intézet vezetői, az ávósok és a besúgók - és ekkor kerül hozzá az egyik beteg ávós egyenruhás képe. Vajon, tesszük föl a kérdést, egy ilyen forradalmi helyzetben mit tennénk? Van-e jó döntés?
Pongrácz Gergely azt írta a könyvében, hogy sírógörcs jött rá, amikor az első szovjet katonát lelőtte. Tudta, hogy az ellensége, aki a hazája ellen támad, de azt is tudta, hogy egy embert ölt meg, akit az édesanyja vár otthon, talán a felesége, talán a gyereke, aki ezentúl hiába várja haza a papáját - és akinek semmi kedve nem volt katonáskodni, Magyarországra jönni és meghalni. Pongrácz percekig nem bírt uralkodni magán, és csak zokogott. Ezek a pillanatok a legmélyebb tragédiák, amikor valamit meg kell tenni, amikor tudjuk, hogy az rossz - és ezek azok a pillanatok, ami minket, mint művészeket érdekelt. Sáry Flórán keresztül azt szerettük volna bemutatni, hogy a forradalom alatt sok embernek olyan döntést kellett hirtelen meghoznia, amiben nincs jó választás. 200 ezer ember hagyta el az országot. Ők is jól ismerték a verset: "Áldjon vagy verjen sors keze; / itt élned, halnod kell" - mégis úgy döntöttek, hogy elmennek, és külföldön maradnak meg magyarnak. Hol van hát a jó döntés?
Embereket akartunk bemutatni az előadáson. A hősök is emberből vannak - és ettől még nem lesznek kisebb hősök. Ez vezetett minket Nagy Imre alakjánál is: életének valóban utolsó másodperceit mutatjuk be. Vajon a hős vagy az ember lógott az akasztófán? Művészileg mind a kettő bemutatható - mi itt is az embert szerettük volna megmutatni. Az embert, akinek az utolsó pillanataiban különböző képek villannak a fejébe. Egy része természetesen a történelemmel foglalkozik, de a többi nem: például gyermekkori kedvenc olvasmányát is megjelenítjük, a családját láttatjuk vele. Vajon Nagy Imrét, az 1956-os forradalom hősét gyalázná az a feltevés, hogy az utolsó gondolata nem Magyarország körül forog, hanem mint apa, a lányára és annak esküvőjére gondol, amin a darab szerint nem lehet ott - hogy soha nem fogja tudni oltárhoz vezetni a lányát? Van olyan lányos apa a világon, aki úgy gondolja, ettől még Nagy Imre kisebb hős?
E cikknek a megírására az ihletett, hogy nem szeretnénk pártharcok közé kerülni - nem szeretném, ha a baloldal most az egekbe emelne minket, mint "szegény megtámadott művészeket", és hogy a jobboldal a földbe döngölje a személyünket. Nem vagyunk "udvari művészek". Nem írunk sem a jobb-, sem a baloldalnak, mert akkor egyrészt csupán a nézők ötven százalékának írnánk, másrészt úgy gondolom, az emberi érzések mindenkiben egyformák. Aki nem hiszi, járjon utána: jöjjön el, és nézze meg a darabot. Remélem, tetszeni fog, de az is lehet, hogy nem, mert nem egyforma az ízlésünk. És ez így helyes. Én nem is kérek mást, mint hogy csak azért, mert különbözik az ízlésünk, még tiszteljük egymást. Egy helyen élünk, egy időben. Bármilyen is a másik, bármi a véleménye, egy nemzet vagyunk. Ez az 1956-os forradalom hőseinek legfontosabb üzenete.
