Március tizenötödike utóélete
A fungáló politikus hiúságtól sem mentes értetlenkedése. Inkább kívánkozott volna az emlékezések fókuszába, ahol ő is jelen volt: a pozsonyi diéta, bécsi követjárás a Hofburgban, hisz' az említett helyszíneken érték el a nemesi kamerádokkal a nemzet számára sorsfordító változásokat...
1867 után az Osztrák-Magyar Monarchiában társadalmi ünnepként tudomásul vette az uralkodó a márciusra való évenkénti emlékezést, de ezt továbbra is, mint a "rebellis magyarok" kezelhetetlenségének egyik szimptómáját könyvelte el. A dualizmus kori magyar kormányzat a forradalom ötvenedik évfordulóján próbált meg kompromisszumot találni a függetlenség mértékével elégedetlen magyar öntudat és a Bécsben székelő uralkodó között. 1898-ban elrendelték, hogy ne március 15-én, hanem április 11-én (a nevezetes törvények királyi szentesítésének napján) emlékezzenek az 1848-as forradalomra. Ez a kísérlet arra irányult, hogy a politikai berendezkedéshez hasonlóan az ünnepi szertartásrendben is megvalósítsák az ún. kiegyezéses konstrukciót. Az írófejedelem Jókai Mór matuzsálemi korát meghazudtoló energiával buzgólkodott azon, hogy (szimbolikusan) összebékítse a négy éve halott Kossuth Lajos kultusszal övezett emlékét, valamint a szabadságharcot cári segédlettel vérbe fojtó uralkodót, Ferenc Józsefet.
Ezt azonban a társadalom nem respektálta, következésképpen megkettőződött az ünnepi szertartás. Áprilisban - a jogszabály szerint - kényszeredetten ünnepelt a közhivatali adminisztráció, miközben a társadalmi szervezetek, egyletek továbbra is március 15-én ülték meg a maguk szabadságünnepét. A márciushoz kötődő tudattartalom legfőbb eleme a dualizmus korában egy, a szinte parttalan Kossuth-kultuszban megjelenített szabadságethosz volt, a királlyá koronázása ellenére is "külsőnek" - hordószónok zsargonban "idegenszívűnek" - érzett Habsburg uralkodó ellenében. Pontosítva: idővel megbékélni látszott őfelségével a honi közérzület, de nem maradéktalanul.
Nem kevésbé volt nyakatekert a '48-ra való emlékezés a két világháború között. Az öndefiniálása szerint is ellenforradalmi fogantatású rendszer március-parafrázisában többen részt vállaltak a politizáló értelmiségi elitből. A magyarhoni liberális alapvetéseket közreadó Széchenyit konzervatívvá sminkelve kínálta "Kossuth helyére" Szekfű Gyula. A maga idején Szekfűhöz hasonló ismertséggel és respektussal bíró professzortárs, Kornis Gyula akadémikus - különböző években államtitkár, parlamenti képviselő, majd házelnök - a korhangulatot tükrözve minimalizálta a nevezetes márciusi pontokat: "nekünk ma nem tizenkét, hanem csak egy pontunk van, mint fohász az egek urához. Az egymás után lepergő trianoni évek márciusi szabadsághangulatában, adja vissza az Úr az egész, felbontatlan egységben élő magyarság szabadságát". Ezt a kultuszminiszter Klebelsberg Kunónak már csupán azzal kellett kiegészítenie, hogy '48 olyan régmúlt történelmi relikvia, amiből legfeljebb ha Világosra és Aradra érdemes igazán emlékezni.
Ez a viktimologizált múltidézés volt párhuzamba állítható a "trianoni Golgotával". A békerendszert opponáló revizionista célkitűzésekben "Nagy-Magyarország" helyreállítása jelentette a márciushoz kötődő szabadságethoszt. Ebben a miliőben lett 1927-től törvénybe iktatott nemzeti ünnep március 15., alkalmat teremtve arra, hogy - a június 4-i trianoni gyásznap mellett - újabb, hivatalból támogatott kegyeletét róhassa le az ország "Magna Hungária" elenyészett bőségszaruja előtt. Hasonlóképp csak korhoz igazítottan kaphattak helyet az új koreográfiában a márciusi ifjak. Petőfi Sándor például imigyen: "bizonyos, hogy a szláv vérű Petrovics Sándor sohasem emelkedik föl a világirodalom állócsillagjai sorába, ha ifjú Szigfridként előbb meg nem fürdik a turáni sárkányvérben". Herczeg Ferenc, ezen kor írófejedelme celebrálta a fentebb idézett módon költőnk "újrakeresztelését".
Újabb, kettős irányú változás az 1930-as évek második harmadától érzékelhető. Március örökségének valóra váltójaként - leginkább az ifjúságra apellálva - ígért "őrségváltást" az ünnepeken (is) önmagát reklámozva a magyar "vezérállam" megálmodója, Gömbös Gyula. Erre is reflektált egyik márciusi írásában Márai Sándor - még a miniszterelnök halála előtt: "Ha ma a szabadságra gondolunk, első képzetünk az, hogy a szabadság ellen politikai eszmeáramlatok törnek. Óriási birodalmak, magas rangú emberi közösségek parancsuralom alatt élnek. Az egyén feladta szabadságát a párt nevében, a gondolat feladta szabadságát a politikai eszme nevében. Micsoda tüdős kiáltás a szabadság jelszava, ha csak egy párt vagy eszmekör privilégiuma? A szabadság mindenek előtt rendtartás. Hiszek abban, hogy az egyén van a nemzetért, tudom, hogy a nemzet, s nem az egyén él tovább, de nem hiszek abban, hogy a párt, akármilyen párt, valaha is azonos lehet a nemzettel, tehát nem vagyok hajlandó feláldozni a pártnak azt a szabadságot, amelyet a nemzet eszményének vall."
A másik vonulat a harmincas évek közepétől egészen az újabb háború végéig tartott. A március 15-i társadalmi megemlékezések keretében mind markánsabbá vált a németellenes, "függetlenségi" hangsúly. Ez ugyan rendre rendőrségi vegzatúrát is maga után vont, de úgy tűnik, nem gyökerestül kiirtani, inkább "kellően ellenőrizni" kívánták a jus murmurandi különböző szólamait. Az újabb évtizedforduló terület-visszaszerzései nyomán a hivatalos ünnepek kormányzati ceremóniamesterei elégséges ellensúlynak gondolták Horthy Miklós kormányzó őfőméltóságát úgy beállítani, mintha ő lenne az új Kossuth Lajos, a revízióban - úgymond - kiteljesedő magyar szabadság letéteményese.
A második világháború nyomán a kommunista hatalomátvétel egybeesett az 1848-as forradalom századik évfordulójával. A berendezkedő pártegyeduralom a szabadságharcos történelmi hagyományok egyedüli hiteles folytatójának deklarálta magát. Persze úgy, hogy a centenáriumi ünnepségsorozat keretében visszamenőlegesen igazította a proletárforradalmi ideológiához az 1848-ban történteket. A pártideológus Révai József reszortja volt a múlttá lett polgári revolúciót "népi demokratikus" forradalommá átszabni, a szabadságharcot pedig az idegen (Habsburg, aktualizáltan = német) önkényuralom elleni népfelkeléssé maszkírozni. A korabeli átalakulás zömében nemesi vezérkarát (Széchenyi István, Batthyány Lajos, Szemere Bertalan) pedig köznépi származású személyiségek (Petőfi Sándor, Táncsics Mihály) előtérbe tolásával helyettesítette. E transzformált értelmezés alapján magát hirdette a '48-as célkitűzések utólagos valóra váltójaként.
De nem csupán újraértelmezték, kizárólagossá is kívánták tenni a kommunista felfogást. Jószerivel már 1947-től Rákosit helyettesítették be mind az egykori kormányzóelnök, Kossuth Lajos, mind a népvezérré előléptetett forradalmár-költő, Petőfi Sándor helyébe, s a vezércikkírók, beszédmondók "a dolgozó nép nevében" rendszeresen hűségesküt is tettek Rákosi Mátyásnak. (Ugyancsak ekkor cserélték le az "ellenségképben" a Habsburg oldalon egykor ellenünk harcoló Jellasicsot "az imperialisták zsoldjában álló" - Sztálin által kiátkozott - J. B. Titóra.) Baj volt emellett a jeles nap kalendáriumi helyével is. Március 15-ét egy szűk héttel előzte meg Rákosi születésnapja (március 9.), s ugyancsak túl közel volt az április 4-i felszabadulás napjához, amit a szocialista rendszer saját nemzeti ünnepeként jubilált. Ebből eredően az ötvenes évek első felében egy sajátos szertartásrend érvényesült. A vezér Rákosi elhúzódó születésnapi ceremóniáival, illetve az áprilisi ünnepre készülés hirdetésével úgy fogták közre a nemzeti ünnepet, hogy az minél súlytalanabbá váljék. De mivel még így sem tűnt kellőképpen negligálhatónak, 1951-ben kormányrendelet mondta ki: "Március 15. rendes munkanap".
Ebből is eredeztethető, hogy az 1956-os forradalom kezdetén 1848 forradalmi követelései - sajtószabadság, politikai foglyok szabadon bocsátása, a justizmordokért felelős vezetők bíróság elé állítása, idegen hadsereg távozása az országból, független államiság, szabad országgyűlés stb. - aktualizáltan, de a márciusi pontokat mintaként használva fogalmazódtak újra. S még egy mozzanat a történelmi allúzió jellemzésére. Október-november forradalmi napjaiban - a visszamenőlegesen megcsaló emlékezethez képest - nem a lyukas zászló, hanem a Kossuth-címer dominálta több tízezres példányban a forradalmi lapok fejlécét, a plakátokat, a szabadságharcosok oldalára átállt harckocsik "felségjelzését". Más párhuzam majd a korai vég nyomán éledt újjá 1956 novemberétől: "akkor is, most is az orosz medve tiporta el a magyar szabadságot".
Noha a nemzettudat rokonította a két forradalmat, Kádár János kormányzata kezdetben mintegy összekombinálta a hatalmát restauráló Ferenc József időszakából, valamint a Rákosi-korszakból ismert gyakorlatot. 1956-ot sürgősen ellenforradalomnak minősítették, az 1849-es szabadságharc bukása utáni retorziót többszörösen meghaladó tömeges megtorlást rendeztek, de - a közismert vitriolos pesti névkombinációt idézve - Kádár Apró Dögei még a megfélemlített társadalomtól is tartottak. Rendeletekkel és adminisztratív eszközökkel egyaránt korlátozták március ünnepelhetőségét. A rendszer hivatalos ünnepi szónokai pedig egyszerűen magukat nyilvánították az 1848-as forradalom jogfolytonos örököseinek az "ellenforradalmárként" kivégzett Nagy Imrével és sorstársaival szemben. Más megközelítésben egy a rendszer számára kínkeserves csapdahelyzet állt elő. Márciust, mivel az októberben olyannyira élő hagyományként mutatkozott meg, igen nehéz volt a rendszernek "saját" forradalmi előképeként ünnepelni. Márciust ugyanakkor - éppen azért, mert "nem ünneplése" legalább annyi feszültséget gerjesztett - negligálni sem lehetett.
A hatvanas években egy tematikai és egy strukturális módosítás hozott új koreográfiai elemet március ünneplésébe. 1956-ról - "amiről nem beszélünk, az nincs" jelszóval - egyszerűen nem szóltak. Feledni és feledtetni kívánták a szocializmus építését megtörő-megzavaró véres intermezzót. Más módon ugyanezt szolgálta az 1960-as évek második felétől a tavaszi Forradalmi Ifjúsági Napok több- hetes rendezvénysorozatának a bevezetése. Március 15. szabadságünnepét úgy illesztették a Tanácsköztársaság emléknapja (március 21.), illetve a "felszabadulás napja" (április 4.) mellé, hogy az utóbbira helyezték az ünneptriász súlypontját.
De ez sem működött sokáig zavar nélkül. A hetvenes-nyolcvanas évek középiskolás, egyetemista diákságának - azaz már az 1945 vagy éppen 1956 után született újabb generációnak - kezdett elege lenni a hatalom által kínált márciusokból. A hivatalos rendezvényeket követően sorra-rendre kísérletet tettek arra, hogy saját ízlésük, felfogásuk szerint ünnepeljék márciust. A két említett évtized másképp ünneplései között ugyanakkor különbséget is kell tenni, noha mindkét esetben a Kádár-korszakban szocializálódott generációhoz tartozók a főszereplők. Némi leegyszerűsítéssel a legmarkánsabb eltérés abban jelölhető meg, hogy míg a hetvenes évtizedben - annak is az első felében - a különösebb szervezettség nélküli, spontán akciók során még "csak" március 15-ét akarják iskolai, illetve KISZ- és pártfelügyelet nélkül ünnepelni. Ekkor a korabeli titkosrendőri vizsgálatok zárójelentései még azt konstatálták, hogy a diákok márciusi ünneplései mögött "nem sikerült szervezett ellenséges csoportok nyomára bukkanni".
A nyolcvanas évtizedben már másról volt szó, két szempontból is. Egyrészt a szerveződő hazai ellenzéki mozgalom fedezte fel a maga számára 1956-ot, mint történelmi előképet. Másrészt - ettől nem függetlenül - a "másképp ünneplés" immár márciust és októbert gondolatilag társítva történt, mindkettőre forradalomként emlékezve. Ezt szimbolizálta, hogy az 1848-as forradalom kivégzett miniszterelnökének, Batthyány Lajosnak a budapesti emlékművét, az ún. Batthyány-örökmécsest a nyolcvanas évektől mint Batthyány-Nagy Imre-örökmécsest koszorúzták meg az ellenünneplők, és a szamizdat kiadványok is így említették.
Témánkba vágó hasonlattal élve: Szekfű Gyula írja egy helyütt, hogy az abszolutizmus, illetve a dualizmus korában a márciusra emlékezők akkor is '49-re - azaz a trónfosztás utáni "független" államiságra - gondoltak, ha '48-at mondtak. Századunk nyolcvanas éveiben a másképp ünneplők már valóban októberre is gondoltak, amikor márciust mondtak. A nyolcvanas évek végére pedig a kör bezárulni látszott. 1988-ban a márciusi forradalom 140. évfordulóján megjelentetett ellenzéki manifesztum már együtt követelte március 15. és október 23. piros betűs nemzeti ünneppé nyilvánítását. Amiképpen 1956-ban az októberi pontok emeltek szót március ünneplésének szabadságáért, most mintegy március pártfogolta október "szabadlábra helyezését".
