De egyfajta ihletett - mondjuk úgy: ünnepi - csendet megérdemelnek. A későbbiek is. Általában, ha forradalmat, csatateres, utcás megindulásokat ünnepelünk, a sírókat is látni kell. Most azonban nem ennek hiányában vagyunk oly helyzetben, amelyben definiálnunk kell még azt is, hogy mi az ünnep egyáltalában. Másoljunk ide egy szép meghatározást: Olyan különleges időszak ("szent idő"), mikor a közösség a megszokottól eltérő módon viselkedik. Ilyenkor az összetartozás tudatát fokozzák az ünnepi cselekményekkel, illetve a közösséget érintő múlt események szóbeli vagy imitatív felidézésével.

E definíció szerint tehát a közelgő március 15. nem volna ünnepnek nevezhető. Mindennek éppen az ellenkezője készül ugyanis. Az öszszetartozás tudata helyett az egyébként repedésként meglévő társadalmi folytonossághiányokat igyekszik az ellenzéki politika szakadékká robbantani. A dinamitot adná most - szellemi értelemben - az ünnep.

Nem lehet ezt visszafordítani március 15-re. Mert igaz ugyan, hogy akkor nem telt bele néhány hét, és a márciusi ifjak "a diaeta nullitása" és egy forradalmi Konvent létesítése mellett izgattak, az ősi nemesi "alkotványt" iszonyúnak nevezték, "nyolcszáz esztendős kontárkodás"-nak a rendi törvényhozást, az új, szabad sajtótörvény tervezetét nyílt színen elégették, de amikor Bécs ellen kellett fordulni, Vasvári már azt írta, hogy az ifjúság többé egy forradalmi lépést sem fog tenni. Megvédi a hazát. Igaz, hogy Kossuth azt írta Táncsicsról, hogy ha nem így hívnák, a lázítónak börtönben volna a helye, március 15-ről pedig - egy év múltán - úgy emlékezett meg, hogy az csak egy kis lárma volt Pesten, hiszen a lényeget addigra már az országgyűlés küldöttsége elintézte Bécsben. És Széchenyi is csak a naplójának vallotta be, hogy "Lajost fenékbe kellene rúgni" - és nem Batthyányra gondolt.

Nem volt tehát egység 1848-ban a vadonatújan varrott piros-fehér-zöld zászlók alatt, de nem is tudták ellenségnek tekinteni egymást.

Ellenség csak az idegen lehetett a magyar nemzet születésének forradalmában. Hogy ez mennyire volt 1848 veszte - hogy okos volt-e a kisebbségeket ellenségnek tekinteni -, mennyire nem, az e pillanatban ne legyen fontos. Csak az a végképp ünneptelen mai helyzet tartozik ránk, amelyben a forradalmi szellemet ellenséggyártással próbálják felidézni. És itt állunk megint egy ünnep előtt, amely éppen az ellenkezőjéről szól, mint a tartalma. Koholni kell hozzá idegeneket. Amint a Fidesz teszi a multinacionális érdekeket kiszolgáló, idegenszerű, nemzetére rárontó baloldali és liberális politikai váltótársaival. Az így felismertnek mutatott ellenséggel szemben már igazságosnak vélik a forradalmas hangulatokat. Azok számára, akik csak a barikád közelében érzik jól magukat, nyilván az is. Aki viszont inkább csak otthon lenne az országában, idegennek érezheti most itt magát.

Ritkán okoz olyan nyomottságot ez az érzés, mint ünnepen. Olyan, mint amikor szentestére marad magára valaki. Bemért tény, hogy magánéletükben a magyarok élnek a legszűkebb körben, a legmagányosabban Európában. Ilyenkor, ünnep helyett pedig azzal kell szembesülni, hogy a közélet is elmagányosodik. Elordították a szószékekről az ismeretlen emberekkel való összetartozás teljes átélésének maradék esélyeit. Harcostársakkal lehet összekapaszkodni, mással nem.

Aki viszont képes arra, hogy akár csak néhányadmagával is otthon kokárdát tűzzön, színfejtéssel vigasztalódhat. A márciusiak által idehonosított három szín közül a vörös végig ott van az Árpád-háziak hadi zászlaiban, a fehér a későbbi Szűz Máriá-s magyar lobogókban. A legkésőbb érkezett szín teszi teljessé a hármasságot, a zöld: maga a remény. A három szín ma már csak együtt igaz.

Félreértés ne essék, lehet ma is forradalmasan, nagyon szavalni, de Petőfi a "Rabok legyünkre?" most is választ kapott: Szabadok.