- A kortársaknak a polgári átalakulásról és annak elkerülhetetlen szükségességéről volt határozott képzetük, de a reformkor elnevezés csak a huszadik század elején született meg. Ezért a korszakhatárok is bizonytalanok: abban megegyezés van, hogy a reformkor 1848-ig tartott, de viták tárgya, hogy mikor kezdődött. Egyesek a Tudományos Akadémia 1825-ös megalapítására datálják a kezdetét, míg mások 1832-36 közé, az első igazi reformországgyűlés idejére teszik. De az tény, hogy a változás sürgetése csak a harmincas évekre vált átfogó, országos mozgalommá. Érdekes ellentmondás, hogy hiába hívjuk mi ezt a korszakot reformkornak, a feudális berendezkedés lebontása, a valódi polgári átalakulás - a jobbágyfelszabadítás, a közteherviselés és a népképviselet megvalósítása - nem is akkor történt meg, hanem 1848-49-ben. Igaz, nem lett volna 1848 sem, ha nem előzi meg a magas szintű társadalmi vita, Széchenyi szavával élve az "elmesúrlódások" korszaka, amikor mindazon kérdéseket megvitatták, amelyek 1848-ban törvényi formát öltöttek.

- Szükségszerű volt és elkerülhetetlen, hogy a pezsgő szellemi mozgalmairól ismert reformkor forradalomba és véres szabadságharcba torkollt?

- Ha őszinte akarok lenni, úgy fogalmazok: nem torkollt forradalomba. Egyes kutatók szerint 1848-ban alkotmányos forradalom zajlott le, amelyet a reformországgyűléseken készítettek elő. Nem szabad elfelejteni, hogy az 1847-es utolsó rendi országgyűlésen alkották meg azt a harmincegy törvényt, amelyet 1848 áprilisában az uralkodó szentesített, s amely révén a polgári átalakulás megtörtént. Leszámítva néhány radikálisabb fiatal értelmiségit, maguk a reformerek sem voltak forradalompártiak, nem számoltak véres felkeléssel vagy terrorral.

- A szellemóriások, a nagy nemzedék kivételes jellegével mennyiben van tisztában az ön által tanított mai egyetemi ifjúság? Különleges korszakként tekintenek-e a reformkorra a diákjai, vagy az számukra csak egy vizsgatétel a sok közül?

- Előrebocsátom, hogy Debrecenben egyetemes történelmet adok elő, a reformkort a budapesti egyetemen oktatom, a tapasztalataim tehát elsősorban a fővárosból származnak. A hallgatókkal kapcsolatban az a legnagyobb gondom, hogy egyre kevésbé szeretnek olvasni. Nem tudom, hogy ennek mi az oka. Lassan már irreális elvárás velük szemben, hogy a minimális szakirodalmon túl is olvassanak valamit. Ennek ellenére azt tapasztalom, hogy a fiatalokban nagy a fogékonyság a reformkor iránt, mert ezt a korszakot ők is a kivételes, különleges történelmi időszakok közé sorolják, s ennek megfelelően viszonyulnak hozzá. Megkönnyíti a dolgunkat, hogy éppen abban a korban válnak bőségessé és változatossá a források, amelyek révén már közel tudunk kerülni a nagy történelmi személyekhez. Gondoljunk Széchenyi István naplójára, amelyből olyan mélyen megismerhetjük őt, mintha a személyes jó barátai lennénk.

- Gyakran hallunk a reformkor nemzedékének társadalmi felelősségérzetéről. Mit gondol, hogy az általuk mutatott példa miért nem evidens hivatkozási alap a politikusok körében?

- Erre nehezen tudok válaszolni. A politikusok nem szeretnek hosszú történelmi távra visszanyúlni, mert ahhoz a köznapi tájékozottságnál mélyebb ismeretek kellenének, amivel sokan nem rendelkeznek. A politika egy-egy történelmi személyiséggel, korral vagy jelenséggel nem a maga összetettségében foglalkozik, hanem az érdekei és céljai szerint egyes részleteket kiemel és fölnagyít, másokat pedig elhallgat belőle. Úgyhogy a politikusoknak azt tanácsolom: ne kiragadott idézetek alapján nyilvánítsanak véleményt egy-egy személyről vagy korról, hanem igyekezzenek minél átfogóbb ismereteket szerezni. S akkor nem lesznek annyira biztosak a saját igazságuk megfogalmazásában sem.