Soraik minden magyar számára ismerősen csengenek - bárhol is él a magyar a világban.

A versek - hol megzenésítve, hol csak szövegesen - az elmúlt több mint másfél évszázad során beépültek nemzeti rituáléinkba. Nincs nemzeti rendezvény - de még iskolai évnyitó vagy évzáró sem - Himnusz és Szózat nélkül; nincs március 15-e vagy éppen harcos politikai gyűlés Nemzeti dal nélkül.

A versek szakralizálódtak. Eltérő módon, de szentté váltak. Van köztük olyan, amihez fel kell állnunk, s van köztük olyan, amit csak beleérző áhítattal illik hallgatni. Intellektuális tartalmukat nemigen lehet megkérdőjelezni. Csak tisztelet, s nem kritika illeti meg őket.

Jellegükben persze nagyon eltérőek. A Himnusz valójában nemzeti ima, a Szózat a hazaszeretet apoteózisa, a Nemzeti dal a szabadság hitvallása. A magyarok istene a szabadság. Erre esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk. A magyar lényeg a szabadság.

A három versből tehát egyedül a Nemzeti dal politikai programvers, s ebben a minőségében a magyar kultúra történetének eddig legnagyobb hatású alkotása. (A Horthy-korszakban támadt konkurense, Papp-Váry Elemérné Magyar Hiszekegye képében, de - utólag nézve - megállapíthatjuk: a Nemzeti dal győzött. A második hely - szerintem - Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét illeti meg, ami másként, de ugyancsak a szabadságról szól, mint Petőfi sorai.)

A Himnusz és a Szózat sikeréhez - költőik tehetségén túl - kellett az akkoriban új és tartósnak bizonyuló kulturális és politikai közösségteremtés, a nemzetté válás reformkori sodrása.

A Nemzeti dalhoz más is kellett.

Kellett hozzá mindaz, amit a szabadság tömeges és érzelmi átcsapási pontja, 1848-49 jelentett. Ez adott keretet és hitelességet a versnek. Ez adott a szavaknak átélhető tartalmat. A politika kellett a politikai programvershez.

Meg persze kellett hozzá Petőfi tehetsége, nyelve is. Az a fajta - Kölcseyétől, Vörösmartyétól részben eltérő - tálentum, ami alkalmassá tette őt politikai és erkölcsi értékek nagyon leegyszerűsített és nagyon hatásos képviseletére. Amit ő írt, mondott, azt mindenki értette és senki sem érthette félre. Nem tudom megállni, hogy finomkodóan álszent korunkban, amikor egy-egy erősebb kifejezés közpolitikai skandallumot vált ki, ne idézzem tőle a "Mit nem beszél a német..." című, 1848 májusában írt versét. A magyaroktól adósságátvállalást kívánó németséggel perelve azt írja:

Ha pediglen nem fizetünk,

Aszondja, hogy jaj minekünk,

Háborút küld a magyarra,

Országunkat elfoglalja.

Foglalod a kurvanyádat,

De nem ám a mi hazánkat...

Ez az, amit nem lehet félreérteni, ez az, amit nem lehet nem érteni.

De Petőfi politikai poétatehetségének nem a durvaság, hanem a sarkos értékállítás, értékválasztás a lényege.

Ezen az alapon lesz valaki vagy hős, vagy rossz ember.

A rossz ember a sehonnai bitang ember.

Ő az, "ki most, ha kell, halni nem mer,

A hős viszont - ha kell - meghal a haza becsületéért.

A sehonnai bitang embert már a jelzős szerkezet tartalma is minősíti. A sehonnai az hazátlan, jött-ment. (Se honna, azaz semmi honja.) A bitang jelentése pedig: hitvány, jellemtelen, semmiházi.

A vers március 13-án íródik. Ekkor még senkinek sem kell meghalni a hazáért. De a vers erejét a hitelesség is adja. A hitelesítés pedig a megírás utáni másfél év, maga 1848-49. Több mint ötvennégyezer honvéd és honvédtiszt (köztük Petőfi) hal meg a magyar szabadságért, s körülbelül százhúsz embert végeznek ki a megtorlás során. Azért a rend kedvéért jegyezzük meg: sokan adták életüket nem a haza becsületéért is. A császári seregnek több mint negyvenhatezer, a cári seregnek huszonnyolcezer katonája halt meg. Ők persze nem férnek bele a hősök és a sehonnai bitangok kettes számrendszerébe.

Mert azért lássuk be, hogy a hősök és a bitangok kettősségének ez egy létező problémája. Norman Mailer, a jeles amerikai író írja:

"A legtöbb államférfi, aki háborús időkben válik sikeres vezetővé, rendszerint azelőtt is ismert politikus volt már. Jóval korábban felvértezték már magukat azzal a képességgel, hogy az ellentábor veszteségei miatt ne legyenek álmatlan éjszakáik. Országuk élére kerülve pedig teljesen birtokában vannak a lelki érzéketlenség előidézése leghatékonyabb társadalmi eszközének - a hazafiságnak! Ma sem ismerünk ennél megbízhatóbb eszközt a tömegek irányítására."

Talán van igazsága.

Van itt még egy, talán még súlyosabb probléma is. Nevezetesen az, hogy a sehonnai bitang ember vándormotívum. Petőfi megmondja, hogy szerinte ki ilyen. De 1848-49 óta már szinte mindenki lett hitvány, semmiházi, hazátlan jött-ment. Valaki már mindenkiről elmondta, hogy sehonnai bitang. Itt már volt a baloldal hazátlan s a jobboldal nemzetvesztő. Itt már volt a zsidó hitvány, s a sváb vagy szlovák semmiházi. Itt már mindenki volt sehonnai bitang ember. Itt már mindenkinek elmondták, hogy hol Nagy-Magyarországért, hol a Donnál, hol a kommunizmusért illik életét adnia. 1848-ban még tudták, ki a hős és ki a hitvány. Azóta már mindenki volt hős és sehonnai.

Ez persze nem Petőfi problémája. Ez a mi problémánk.

De épp ezért nem csinálhatunk úgy, mintha egy vers ugyanúgy szólna 1848. március 15-én, mint éppen ma. Nem csinálhatunk úgy, mintha a sehonnai bitang ember örökre egyjelentésű alak lenne.

Velünk van Petőfi is, meg az egész múltunk.

Szerintem egyiktől sem szabad megválnunk.

A nemzet dala hol tisztábban, hol hamisabban szól, de folytonos.

Ezt a politikai programot szedte versbe Petõfi Sándor