- Hogyan él a mai fiatalok tudatában március 15-e?

- Amit én a tananyaghoz nem kapcsolódó ismereteikről tudok, azt nem a tanórán szerzett benyomásaimból tudom. Ha meghívnak egy rendezvényre, ha valamilyen írásukkal, kiadványukkal hozzám fordulnak, és kérik a véleményemet, jobban értem a gondolkodásukat.

- Várják az ünnepet?

- Az a fajta ünnepi hangulat és várakozás, ami az én nemzedékem élményeiben még magától értetődő volt, ma már hiányzik. Valószínűleg azért, mert a felnőtté válás éveiben a legtöbb nemzeti ünnep annyira durván átitatódott aktuális politikai üzenettel, hogy már nem is nagyon próbálják különválasztani az ünnep okát, magát a történelmi eseményt a napi politikai történésektől. Ha a rendszerváltás óta megrendezett márciusi ünnepségekre gondolok, akkor semmi csodálkoznivalónk nem lehet azon, hogy ma már nem fűződik egyértelmű lelkesedés vagy valamilyen emelkedett hangulat '48-hoz, mert különböző hangszerelésben és hangsúlyokkal ugyan, de a konfrontáció és a békétlenség tükröződik vissza az ünnepben.

- Az érdeklődésük, tehát az, hogy mire kérdeznek rá, vagy mit hagynak annyiban, mégiscsak kirajzol egy mai értelmezést.

- A bölcsészhallgatókat elsősorban az izgatja, hogy azok a problémák, amelyeket egy ilyen ünnep felszínre hoz, mennyiben gyökereztethetők magában az előtörténetben, magában '48-ban. Érdeklődésük üdítően színvonalas, mélyre tekintő és problémaérzékeny. Mert nem abból az előítéletből indulnak ki, hogy akkor valami döntő és tragikus fordulat következett be a magyarság történelmében, hanem abból a tapasztalatból, hogy mindaz, ami akkor történt, főpróbája volt egy társadalomtörténeti konfliktussorozatnak, ami máig tart. Azt érzékelik, hogy '48-cal nemcsak lezárult egy dicsőséges reformkor, hanem el is kezdődött egy nagyon problematikus, modern időszak, ami egyszerre hordozza a kor örökségének értékeit - nemzeti autonómia, függetlenség, szabadság, demokrácia - az amiatti szorongás tüneteivel, hogy ezek a nemes eszmék a valóságban nem föltétlenül realizálhatóak, még akkor sem, ha egy adott pillanatban úgy tűnik, hogy győztesek lehetnek.

- Lelkesedés helyett inkább cinizmus?

- Nem mondhatom, hogy cinikusak vagy közömbösen elutasítók lennének a XIX. század uralkodó eszméivel szemben, csak sokkal gyanakvóbbak, óvatosabbak. Nehezebben adják át magukat az olyanfajta hangulatoknak, amelyeket mi éreztünk át ifjúkorunkban.

- Mennyire vesznek részt aktívan az ünnepségeken?

- Az egyetemisták inkább elmennek. Sőt, szakmai igényességgel foglalkoznak az ünnep "ürügyén" is felvethető problémákkal.

- Például?

- A múlt héten a károlis diákok - fiatal költők - szerveztek egy vitaestet a szegénységről. Látszólag teljesen függetlenül a nemzeti ünneptől, a forradalomtól. Vagyis nem úgy foglalkoznak a nagy nemzeti kérdésekkel, hogy felidézik a több mint másfél százada történteket, inkább azt kutatják, hogy azok a feszültségek, amelyek egykor egy nemzeti méretű forradalmat robbantottak ki, és az akkori társadalom több mint nyolcvan százalékát érintették, miért nincsenek még feloldva a XXI. század elején.

- Le kell számolnunk azzal az illúzióval, hogy a fiatalok egységesen szemlélnék '48-at?

- Már az ő korosztályukban sincs a nemzeti ünnepnek olyan varázsa, ami fölébe nőhetne a napi politikai ellentéteknek. Nem mondhatom azt, hogy azok, akik a hétköznapokban gyanakvóan nézik egymást politikai hovatartozásuk miatt, szívesen kimennek együtt az ünnepre, mert valamiféle közösségélményt szeretnének átélni. Nincs ilyen. A nemzeti ünnep már az ő soraikban sem tudott kohéziós erővé válni.

- Meddig tarthat ez a megosztottság?

- Amíg a '48-as ideák nem jutnak közelebb a megvalósuláshoz, addig teljesen fölösleges és álságos dolog nemzeti egységben reménykedni. Addig ki kell hordanunk a feszültségeket. Akkor is, ha ez a kihordás azt jelenti, hogy külön ünnepelünk, és alkalmat adunk magunknak és egymásnak arra, hogy határozottan megfogalmazzuk és kimondjuk a véleményünket. Mindezt persze erőszakmentesen. Mert addig ez még lehet egy jókedvű, emelkedett, de az ellentéteket nem félresöprő alkalom. Nem tudok ugyanis annál károsabb dolgot elképzelni, mint amikor egy önmagával meg nem békélt közösség piros betűs ünnepeken eljátsza a Szeressük egymást, gyerekek című melodrámát. Inkább bízzunk abban, hogy ha mindenki kifejezheti az álláspontját és ezt meg is hallgathatjuk, akkor közelebb jutunk a megoldáshoz.