Mit vesztünk Lipót mezején?
Az akaratot püspökök, vármegyék, iskolaigazgatók felajánlása, hagyatéka bizonyítja 7-8 évtizeden át. Kőművesek dolgoznak éveken keresztül, majd kőfaragók, kútfúrók, ólomművesek. Órásmester, harangöntő. A légszeszvilágítás és a légfűtés kialakítói. A műkertészeket versenyeztetik. Templom (kápolna, kórus), másoknak imaterem, konyhák, párkányzatok, medencék, tükrös tartópillérek, szárnyak. Csak a főhomlokzat 212 m. A munkálatokat a legmagasabb szintről irányítják: miniszter dönt az épület feliratáról, a kertre vigyázó csősz személyéről, az igazgató fizetéséről. A parkban külön területet kapnak az "első, a másod-" és a "harmadosztályú" betegek. Az első osztályú beteg kényelme külön szoba, ápolóval, vagy akár kettővel, ha meg tudja fizetni. Behozhatja saját bútorait.
A betegek egyre érkeznek. Új ágyakat kell faragni, férőhelyet bővíteni. Családok, grófok, plébánosok hagyják vagyonukat az intézetre: 4 forintot, vagy tízezret. (Amikor egy jó fizetés 20 Ft.) A sok-sok végrendelet nem a mai kormánynak szánta ezt a tőkét. A cél egyértelműen a magyar elmebetegek sorsának a javítása volt.
Ez az Országos Tébolyda. Hiányozni fog, mert jól működött. Fontos volt az országunknak, népünknek a XIX. században és fontos ma. A Tébolyda természetesen többet tud ma, mint a régi fénykorában. Bár csúnyább. Nem bomba érte, csak a szocializmus - a minisztérium mint tulajdonos hatvan éven át. Hiányzott festés, eresz, tető. A főutak budapesti megújhodása - emlékszünk? -, a lövések harapta, koszos, szürke körúti házakból palotákat fejtett ki 1990 után. Ez maradt itt el.
Az elme- és idegbetegek gyógyítása-ápolása más ma, és sikeresebb, mint régen. Nincs szégyellnivalónk. Nem sikerült megfejtenünk a skizofrénia (hasadtelméjűség) okát. De amerikai és európai tudós kollégáknak sem. Sokat találkozunk velük itt és ott is. Többünk együtt kutatott velük évekig, és jöttünk vissza megtenni itt is a magunk feladatát. A világ szakmai társaságainak tagjai vagyunk, többen rangos külföldi lapok szerkesztői. Az OPNI-ban egymást érték a tanfolyamok, továbbképzések. Az elme és az idegrendszer betegségei ma specialistákat igényelnek, és az OPNI-ban a szakma területei külön osztállyal rendelkeznek (még pár hétig). Speciális osztályunk van az affektív betegségekre (érzelmi zavarok, így öngyilkossági gondolatok, elhatározások, mániák), a memóriazavarok (enyhébb és súlyosabb demencia), a függőségek (gyógyszer-, drog-, alkohol-), a gyermekkori kórképek vagy a már a neurológiai körbe sorolt epilepsziák kezelésére, ellátására. A szélütés (stroke) országos központja is itt van. Ahogy a "kergemarha-kór" ritka emberi formája, a prionbetegségek centruma is itt jött létre.
Az osztályok, részlegek vezetői a téma szakértői, sőt sokszor kutatói is. Ez a szakértői út - a többi területekkel érintkezésben maradva - csak ilyen nagy intézményben járható. Az egészségügyi reform során az eddig is meglévő és a régiós centrumokban is működő kicsi osztályokon ez nem lehetséges. Marad a régi, falunkénti ellátás. Igaz, a régióban megkapja majd a szakellátást a drogfüggő, a depressziós, az öngyilkossággal kísérletező és a "dühöngő" gyilkos is. Rutinellátást, ami nem rossz. Úgy, ahogyan a tankönyv leírja, ahogy a gyógyszergyár javasolja. Ez a betegek nagyobb részénél beválik. És a többiek? A többiek mehettek eddig az OPNI-ba. Mert a Tébolyda műhelyében minden új gyógyszert, kezelést be lehetett állítani, megtapasztalni, mit ér. Ezért járt itt a kezelés mindig egy lépéssel előbbre. Most kis ország, provincia leszünk. A helyünkre kerülünk. Te is, kedves olvasó. "Így akarjuk."
A Te családod is szenved, mert egy kedves, idős tagja elbutulása miatt agresszív? Nem kell hogy így legyen. Ugye nem tudtad? Ismét öngyilkossággal próbálkozott egy rokonod, hányadszor is? Talán ez sem kötelező - csak nem tudtad. A többi is ilyen - nem fogod tudni. Talán csak egy villanás lesz majd Benned - meg a miniszterelnök családjában, a képviselők családjaiban, amikor nem megy majd a rutinkezelés, és a család tönkremegy, mert a rokonotok nem reagál a rutinkezelésre, vagy csak alig -, hogy valamit lehetett volna, lehetne másképp tenni.
A kutatás, a tudomány is hiányzik persze, főleg nekem. De talán az országnak is. De tudom, hogy "el lehet menni", ezt a kutatást meg tudja csinálni más. Más országban, ahol több a pénz. Más betegek vizsgálatával. Sőt mi magunk is végezhetjük ott kint, ha annyira érdekel.
Miért éppen az OPNI? Az OPNI nem veszteséges, és a hazai pszichiátria legnagyobbja, eddigi feje. Erre a fővesztésre (decapitatióra) talán a túl jó munka adja a lehetőséget. Úgy tűnhet, hogy elmebetegek már nincsenek. De ha mégis, azok is csendesek, nem tiltakoznak. Túl jól dolgoztunk. Pedig a kórképek nem különböznek a szívinfarktus, a tüdődaganat vagy a vesék halálos károsodásaitól. Igen nehezen gyógyíthatók.
Ne titkoljuk el személyes szenvedéseinket, amit az egyes betegeknek és nekünk, a gárdának okozna a megszüntetés. A betegek egy része érezni, tudni fogja a hiányt: a változás sorsuk döntő fordulata lehet.
A miniszterelnök pártelnökké választásával a felelősség az MSZP-tagságot közelről elérte. Legyen a döntés tudatos: a sakktáblán ez a lépés hibás. A hibás lépések - természetesen a sakkban - nem győzelemhez vezetnek.
Ezt veszítjük Lipót mezején! Mi: Havas László, orvosok, pszichológusok, gondozók, betegek, családok, mindenki, aki beteg lehet, és akinek beteg rokona, barátja van, vagy még lehet valaha - Magyarország lakosai.
A szerző orvos
