A gyújtózsinór
Ez a szentencia Eco Öt írás az erkölcsről című könyvében található, és a nemzetközi jog szerint Szerbia részét alkotó Koszovó tartomány jövendőjére utal. Az Öt írás ugyanis 1998 késő őszén született, néhány hónappal azelőtt, hogy a NATO (magyarán: Clinton elnöki döntése nyomán az amerikai légi armada) "kibombázta" a szerb hadsereget Koszovóból. Azóta kilenc év telt el, és a tartomány sorsa máig bizonytalan. Eco mondata így az egész Balkán-kérdés megoldásának szinte időtlen lehetetlenségéről beszél.
Eco szimbolikájától a valóság felé fordulva.
Színhely: a Balkán, amelyről e régió szülötte, a Nobel-díjas Ivo Andric azt írta: "Ez a félelem és gyűlölet vidéke. Végzetes tulajdonsága, hogy nem ismeri fel a mélyében dúló szenvedélyeket, nem hajlandó elemezni azokat, és utál mindenkit, aki megpróbálja megtenni."
Idő: ködbe vész. Az "egyszerűség" kedvéért kezdődjék 1389 júniusának huszonnyolcadik napján, amikor a török seregek a rigómezei csatában - a mai Koszovó területén - elpusztították a középkori szerb államot. Akkor született a Koszovó-mítosz, amely ezt a vidéket a szerbség és az ortodoxia szent bölcsőjének tekinti. A mítoszoknak is lévén életciklusuk, jelentősége elhalványult a titói föderatív jugoszláv állam évtizedeiben, amikor a Sztálinnal szembeni dacos és sikeres szembefordulás maga is új, vonzó mítoszt teremtett, kielégítve az egyes köztársaságok nacionalizmusigényét. Koszovó nem köztársaság volt, hanem Szerbia tartománya. Az 1974-es titói alkotmányban széles körű autonómiát kapott. Ez (bár törékeny) etnikai békét teremtett, eltakarva azt a tényt, hogy Koszovó lakóinak majd kilenctizede mohamedán vallású albán. Tito halála után a föderalizmust elutasító és a jugoszláv állam feletti szerb hegemónia elvét képviselő Milosevics 1989-ben, a rigómezei csata ötszázadik évfordulóján visszavonta az autonóm jogokat. Ezzel meggyújtotta a nagyszerb sovinizmus lángját, amely végül felemésztette a jugoszláv államot.
Koszovóban az etnikai valóság súlya különösen abszurd helyzetet teremtett. Az ortodox szerbek elszigetelődtek; kolostoraik ostromlott erőddé váltak egy hirtelen ellenségessé vált albán mohamedán tenger közepén. (A Szent Szergiusz-kolostor vezetője 1989-ben Párizsban: "El tudják képzelni Chartres katedrálisát és a Mont Saint-Michel-apátságot egy olyan francia megyében ahol tíz ember közül kilenc az iszlám követője?")
Milosevics tudta, hogy lépnie kell.
Lépett is. Méghozzá Sztálin szellemében, aki hajdanán egy Kreml-beli vacsorán, grúz vörösbor felett azt mondta Gyilasznak, Tito barátjának és későbbi bírálójának, hogy "az etnikai kérdés tehervagonok kérdése". Milosevics tehervagonjai a szerb hadsereg tankjai és páncélautói voltak, amelyek koszovói albánok száz- és százezreit hajtották-verték át nyugatra az albán, dél felé a macedón határon. Az etnikai arányok ilyen korrigálásának rövid élete volt. A NATO nevében az ENSZ áldásával végrehajtott amerikai légi hadjárat után visszaözönlő albánok nyomában megjelentek a Koszovói Felszabadító Hadsereg bosszúra szomjazó gerillaharcosai. A megtorlás éppen olyan kegyetlen volt, mint előtte a szerbek irtó hadjárata, mégis más: kevés professzionizmus, végtelenül heves, személyes sérelmekből fakadó indulatok. Seamus Heaney, Nobel díjas költő, aki ír létére ismerte az "intim terror" természetrajzát, a helyszínről tömören és hajszálpontosan definiálta: "ez bensőséges, törzsi bosszúállás volt".
Azóta a csaknem kétmillió albán mellett (de nem közöttük) élő kétszázezer koszovói szerb jó része a tartomány északi zugában tömörül. Ez volt a helyzet a "terepen" 1999-ben, amikor ráborították a tartományra az ENSZ-felügyelet vékony biztonsági buráját. Ma, nyolc év után is csak annyi a változás, hogy "valamikor március végén" a Biztonsági Tanács eltérő véleményeket valló nagyhatalmainak dönteniük kellene egy olyan megoldási tervezetről, amelyet sem a szerbek, sem a koszovói albánok nem akarnak elfogadni...
A világ aggódva figyel, noha voltak és vannak olyan vélemények, hogy Koszovó "csak" egy metasztázis. Ezt a szörnyűséges képzeteket idéző, a rák vészterhes áttétét jelző kifejezést Holbrooke, Clinton elnök boszniai különmegbízottja használta, amikor azt mondta, hogy ha a fokozatosan töredező Jugoszláviát és a Balkánt emésztő kór boszniai gócának metasztázisa felbukkanna Koszovóban, akkor különleges diplomáciai bonyodalmakkal kell számolnunk.
Ez igaz. Eddig a kilencvenes évek államszakadásai a második világháború után meghatározott államhatárokon belül zajlottak; azok érintetlenek maradtak. Koszovó jogilag ma is Szerbia része, tartománya. Ha elszakad, akkor etnikai alapon megváltoztatták egy állam addig elismert, legitim határait. Ugyanakkor az ügy és a megoldás etnikai képlete igen egyszerű: a potenciálisan leszakadó tartomány etnikailag gyakorlatilag homogén.
Boszniát éppen az teszi a balkáni kór gócává, hogy Szlovénia és Horvátország leszakadása után, 1992 és 1995 között ennek a köztársaságnak a területén tombolt három évig a jugoszláv széthullás történetének legvéresebb belháborúja. A Boszniában élő három etnikum (ortodox szerbek, katolikus horvátok, mohamedán bosnyákok) közül csak a bosnyákoknak nem volt anyaországuk. Így ők lettek a háború - és a szervezett tömegmészárlás - áldozatai. A boszniai háborúnak több mint százezer civil halottja volt, és a világ emlékezetébe bevésődött Srebrenica neve, ahol a város asszonyainak szeme láttára legyilkoltak nyolcezer bosnyák férfit és fiúgyereket. A mészárlás szervezője, a boszniai szerb haderő Belgrádban kinevezett parancsnoka a legkisebb fiúknak csokoládébonbonokat adogatott, és a gyerekek még majszolták azokat, amikor megszólaltak a géppisztolyok.
Mladics tábornok ellen a hágai Nemzetközi Bíróság még 1995-ben elfogatóparancsot adott ki. Ennek tizenkét éve. Azóta "nem találják" - de legalább beszélnek róla. Nem úgy, mint a boszniai szerbek politikai vezetője, Karadzsics esetében, akit ugyancsak 1995 óta köröznek - de évek óta a nevét sem hallani.
Pedig Warren Zimmerman, Washington utolsó jugoszláviai nagykövete éppen egy Karadzsiccsal folytatott beszélgetés nyomán döbbent rá, hogy a szerb értelmiség erős soviniszta fertőzöttsége meghatározó, ösztönző szerepet játszott a Balkán (és benne Jugoszlávia) tragédiájában. Egy katasztrófa gyökerei című memoárjában a nagykövet így idézi Karadzsics szavait: "A szerbeknek Boszniában és Koszovóban is nemcsak azokra a területekre van joguk, ahol most élnek, hanem azokra is, ahol elődeiket eltemették." Részlet egy másik beszélgetésből, itt a színhely Szarajevó, 1992-ben. Karadzsics: "Ezt a várost három részre fogjuk osztani. Falakkal. Úgy, mint Berlinben volt. Jobb, ha szerbek, horvátok és bosnyákok minél kevesebbet érintkeznek. Lesznek majd átmenőpontok is, ahol megfelelő igazolvánnyal és ellenőrzés után át lehet lépni egy másik harmadba."
A nagykövet végkövetkeztetése: "Karadzsics pszichiáter, és szonetteket ír. Lehet, hogy ő szélsőséges példa. De tapasztalataim szerint a szerb értelmiségiek általános és tragikus hibája, hogy a múltba, történelmük mélységeibe merülnek, és a régi tragédiákért ma is másokat tesznek felelőssé. A Balkánon mindig az értelmiségiek voltak a nacionalizmus hordozói, de ez a szerbeknél szinte fétissé válik. Karadzsics bemutatott nekem egy férfit. Nikola Koljevicsnek hívták. Irodalomtudós volt, Shakespeare-szakértő. Amerikai egyetemeken is tanított. Később megtudtam, hogy egy tüzérségi üteg élén ő is lőtte a szarajevói piacteret. Srebrenica után az volt a második legnagyobb vérfürdő."
A történet csattanója már átvezet az abszurd jelenbe. 1995-ben az Amerikában, Dayton városában tartott konferencia vetett véget a boszniai háborúnak. Mladics és Karadzsics már szökésben voltak. A szerb küldöttséget Koljevics vezette. Dayton a NATO-ellenőrzés látszategységének takarója alatt felosztotta Boszniát egy szerb köztársaságra és egy horvát-bosnyák föderációra. Ha Koszovót leszakítják Szerbiáról, Belgrádnak csak intenie kell, és a sokk enyhítésére a boszniai szerb oldal "visszatér", majd a láncreakció szinte automatikusan Horvátországhoz löki a föderációt. (Hogy mi lesz a bosnyákokkal és Szarajevóval, azt még senki nem merte megkérdezni.)
Az igazán nagy kérdés: milyen ország lesz a közeljövő Szerbiája? Itt érdemes visszapillantani Warren Zimmerman fejtegetéséhez a balkáni és jelesül a szerb értelmiség nacionalizmusának időnkénti fétisjellegéről.
Az eleven modell Vojiszlav Kostunica, neves jogtudós, Szerbia miniszterelnöke, aki a januári választásokon pártjával a harmadik helyre futott be Borisz Tadics államfő "európaizáló" pártja mögött. Az első helyen a szélsőséges soviniszta radikálisok végeztek. Tadics és Kostunica pártjai azonban együtt többséget alkotnak, és így a művelt, ám a balkáni labirintusban járatlan Nyugat derűsen várta a "két demokratikus párt" kormányának gyors megszületését. Kormány ma sincs, viszont Kostunica háta mögött (persze csak virtuálisan) feltűnt Mladics tábornok zömök alakja. Egy katonai bíróság fegyelmi ügyekkel foglalkozó tárgyalásán a vezérkar egyik nyugalmazott ezredese elmondta, hogy Mladicsot 1995 és 2002 között, teljes hét évig rejtegették a vezérkar egyik laktanyájában a Legfőbb Védelmi Tanács tudtával. Akkor Kostunica államelnökként a tanács első embere volt. Ez a vitatott, de így is dermesztő információ még jobban felkavarta a paralízis és a hisztéria között ingadozó szerb politikai életet. Félelmetesen felelőtlen nyilatkozatok követik egymást. A Radikális Párt arról beszélt, hogy ha Putyin nem vétózza meg a Biztonsági Tanácsban Koszovó elszakítását, Szerbiának ki kell lépnie a világszervezetből. Tadics és Kostunica között rohamosan romlik a kapcsolat, Ha május közepéig nem tudnak megegyezni, az alkotmány szerint új választásokat kell tartani. Az pedig új szövetségeket is jelenthet. Akár Kostunica és a radikálisok kézfogását. És mindez Koszovó miatt, amelyet Herb Okun professzor, Amerika legjobb Balkán-szakértője már 1995-ben "a régió gyújtózsinórjának" nevezett .
Vajon mit válaszolna Umberto Eco, ha megkérdezném: az a bölcs mondat e dolgozat felett a Balkánon is érvényes? Gyújtózsinórra is? Elalszik, ha megállapítom, hogy nem tudom eloltani?
