A néppel vagyok tűzön-vízen át, nem is veletek! Igen, érte sírok, érte perelek! Populista vagyok, mert megszakad a szívem ezért a népért! A tiétek, a ti szociális érzéketlen, elzsírosodott, korcs, újarisztokrata szívetek, gőgös-rideg úri szívetek, néptől-nemzettől idegen szívetek bezzeg nem szakad meg! Ha nem, hát nem, csak akkor - vetődik fel a népben a kérdés -, miért ti vagytok hatalmon a demokráciában, amely köztudomásúlag népuralom, miért nem a nép, pontosabban: miért nem mi, a nép hű fiai, népszerető, tökös populisták?"

Populizmus azóta van, hogy megszületett a modern társadalom és színre lépett benne a nép. A populizmus eredetileg az "istenadta nép", a felkelt nép, a forradalmi nép, a politikában uralkodóvá lett nép, vagyis a szuverenitáshoz jutott nemzetalkotó nép ("démosz", "plebs", "peuple", "narod") ideológiája volt. Hívei általában így is nevezték magukat: plebejusoknak, népieseknek, vagy nép-nemzetieknek. Ebben az értelemben populisták voltak Petőfiék, a márciusi ifjak, populisták a "nép közé járó" orosz narodnyikok, populisták a két világháború közötti magyar népiek, hogy a német, olasz, francia, lengyel, román populisták ezer nevét ne is említsem most. De míg a XVIII-XIX. század polgári szabadságküzdelmeiben a "nép" fogalma egy új nemzetfogalom - a polgárnemzet - alapját vetette meg, amely a rendi-nemesi nemzet kirekesztőleges politikai fogalmával és gyakorlatával állott szemben, addig a XX. század derekán fellépő populizmusok "nép"-fogalma éppen a nemzet - a polgárnemzet, a politikai közösség, a szuverén nép - megosztására, kirekesztőleges kettéválasztására irányult.

A XX. századi politikai populizmus a modern polgárnemzet valamely származási vagy vagyoni alapon megkülönböztetett részét mint nem népet, nem nemzetet (bűnös, népidegen, népellenes vagy nemzetidegen elitet, népen élősködő elitet stb.) rekesztette ki az egyenjogú polgárok politikai közösségéből, hogy polgári jogaiban, gazdasági érvényesülésében, politikai és kulturális befolyásában korlátozhassa őt, a gazdasági és politikai versenyben elért pozícióit megtörhesse, esetleg - a hatalomra jutott szélsőséges populizmus diktatórikus rezsimjeiben - vagyonától, polgári státusától, emberi mivoltától, sőt, akár életétől is megfoszthassa.

A plebejus érzületnek mint a polgári ethosz egyik kifejezésformájának semmi köze a politikai populizmus tömegszenvedélyeket felkorbácsoló manipulációjához. A populista nem plebejus. A populistának csak annyiban van köze a néphez, hogy hatalomért, érvényesülésért, befolyásért vívott harcában a "nép" fogalmát fordítja politikai és gazdasági riválisa ellen. A nép maga sohasem populista, bár széles népi rétegek kerülhetnek olykor a populizmus befolyása alá.

A populizmus haragos. A vészt jósolja. A népharagot szimulálja, hogy így korbácsolja fel a tömegszenvedélyeket. Az igazságtalanságon való jogos felháborodás méltatlankodó tónusa tetszik át türelmetlen fogadkozásain és vészjósló fenyegetőzésein. Mert a populizmus fogadkozik, esküdözik, jósol, fenyegetőzik, kilátásba helyez. Megmondja, már jóelőre megmondja, ha kell, egymás után többször is, hogy mindenki megértse, mi lesz itt, ha a népidegen vagy népnyúzó "újarisztokrácia" szembeszegül a nép szent akaratával, vagyis ha nem takarodik el a hatalomból, nem adja át néptől elbitorolt helyét és vagyonát a népnek, vagyis a populista pártnak és középosztályának.

A populista nem fél. Ebből is látszik, hogy demokrata. Nem ijed meg saját árnyékától, mely egy országra vetül. Ijedjenek csak meg mások - azok, akiknek van miért. Akiknek rossz a lelkiismeretük, akik hátba döfték szegény népet, letiporták a kivérzett nemzetet. A populizmus nem alkuszik. Hallani sem akar semmiféle tárgyalásról, egyezkedésről, paktumról, kiegyezésről. Csak teljes, osztatlan és örök uralomról akar hallani. A nép örök uralmának garantálásáról, amelyet nem kérdőjelezhetnek meg többé holmi parlamenti választások véletlenei. A nép uralma sokkal komolyabb dolog, semhogy sorsát a könnyen elbolondítható, gyakran bizony szamárságokat művelő népre lehetne bízni.

A populista nem tárgyal senkivel semmiről, mert nincs miről. Az igazságot akarja, az pedig nála van, és akinek kell, járuljon csak szépen az igazsághoz - őhozzá és vegye el. Nincs alku, nincs bocsánat. Minden, ami az igazság azonnali és végleges győzelmét hátráltatja - mindenféle parlamentarizmus, igazságszolgáltatás, a jog útvesztője, az időhúzó demokratikus procedúrák - az igazság elárulását jelenti. Nincs egyezkedés a nép feje fölött. Márpedig a populista maga a nép feje. A nép az ő fejével gondolkodik. Lehet, hogy a nép nem tudja ezt, de majd beszélnek a fejével. Megmossák kicsit, átmossák kicsit, meghúznak benne egy-két csavart. És akkor már tudni fogja.

A populizmus szeret az Igazságosztó Jóisten, a Haragvó Isten félelmes maszkjában színre lépni. Vox populi - vox Dei. A harag napjának elközelgésével riogatja ellenfeleit. A népi igazság eljövetelével riogatja a népet. Pontosabban egyik felét riogatja, másik felét hergeli. A nép egyik felét ugyanis nem tekinti népnek. Népellenes elitnek tekinti. Vagy a népellenes elit csatlósának, talpnyalójának, szekértolójának. Aki nem tartozik az elithez, ám ne vegye magára. Álljon át a néphez. Az új többséghez. A nép új forradalmi hadseregébe, melynek polgári menetoszlopai már meg is indultak dübörögve a hatalom hazug szíve felé. Hosszú menetelés lesz ez az utcákon és tereken át, a végén egyetlen nagy ugrással.

A populizmus valójában egyik elitcsoport támadásideológiája a másik ellen; Magyarországon egyik középosztályé a másik ellen. A populista azt mondja, hogy milliomosok kezében az ország. Mintha ő nincstelen szegény lenne. Mintha ahhoz a hárommillióhoz tartozna, akik odalenn, a társadalom alján tengetik életüket. Mintha ő nem lenne milliomos. Csak talán a milliói számossága tekintetében van különbség közte és azok között, akiket a nép nevében támad. A mai szociális populizmus a kismilliomosok támadásideológiája a nagymilliomosok ellen. Amikor agyonsanyargatott, haldokló népről beszélnek, milliomosokra - magukra - gondolnak és arra, hogy a százmilliók és a pozíciók, ahonnan ezek a százmilliók elérhetők, nekik - szegény milliomos népnek - járnának, nem azoknak, akiknek már úgyis van pár száz milliójuk. (Közben persze mélyen hallgatnak arról, hogy milliomosnak lenni ma Magyarországon nem nagy dolog. Tömeges jelenség. A középosztály döntő többségének, sok millió embernek van pár milliócskája, ami a nyugat-európai testvérországok mércéjével mérve pár havi átlagos fizetésnek felel meg. Ha úgy veszszük, akkor tehát a kismilliomosok népe fordul itt "a" nép nevében a nagymilliomosok ellen, persze fűt-fát ígérve az "istenadta népnek", amelynek még pár milliócskája sincsen, s ha nem is él mélyszegénységben, örül, ha kihúzza a következő fizetésig.)

A populista a közvetlen demokrácia eljövetelét ígéri a népnek, miközben még a képviseleti demokráciát is felszámolja és a populista párt uralmával kívánja felváltani azt. A populizmus közvetlen demokráciája negatív demokrácia, mert a hatalom megszerzését és gyakorolását akadályozó korlátokként fogja fel és próbálja kiiktatni a képviseleti demokrácia összes létező közvetítését, hogy aztán az így megképződő politikai űrt saját politikai önkényével tölthesse be.

A közvetlen demokrácia, különösképp a részvételi demokrácia egyáltalán nem a közvetítések hiányát, hanem a képviseleti demokráciáénál ezerszerte finomabb közvetítések sokaságát jelenti, amelyek lehetővé teszik, hogy a politikai közösség erre igényt formáló tagjai maguk intézhessék közösségük ügyeit, maguk hozzanak döntéseket minden őket érintő közös ügyben. Ám ez a rendszer nem jön, és nem jöhet létre előbb, mint maguk az egyének, akik tömegesen igényt formálnak a közvetlen politikai részvételre, mert valóságos közösséget alkotnak, mert megvan a részvételhez szükséges szabad idejük és a folyamatos politikai cselekvésben formálódó kormányzó képességük. A közvetlen demokrácia még annyira sem vezethető be, mint a képviseleti, amelyet hisz - a populizmus előretörése is ezt mutatja - még el sem sajátítottunk, magunkévá sem tettünk teljesen és igazán. S ami talán még ennél is fontosabb: a közvetlen demokrácia végképp nem azt jelenti, hogy az addigi jogi, parlamentáris, formális közvetítéseket szét kell zúzni, vagy fel kell számolni, mint a népet a hatalomtól elválasztó akadályokat.

A populizmus tehát nem a közvetlen demokrácia, hanem a párt alapú parlamentáris demokrácia formális közvetítéseit felszámoló parancsuralmi rendszer alapját veti meg. Nem részvételi demokráciát teremt, hanem legfeljebb mindenki számára kötelező politikai részvételt ír elő. Nem a nép, hanem a gyöngébb középosztály radikális politikai támadásideológiája, amely nem a szabadság új, jobb uralmi rendjét készíti elő, hanem véget vet a szabadság régi "rossz" rendjének, hogy bevezesse a szabadságnélküliség rendjét, amelyen a populista elit uralma alapul.