Akcentus nélkül
Épp csak eszméltem, mikor kinyílt a világ. 13 voltam 89-ben. Serdültem, és utaztam, amennyit bírtam, ha már hagytak. Először csak lógtam pár hetet Európában, aztán egész nyarakat dolgoztam át Amerikában. Ráéreztem az ízére, és gondoltam, életformát csinálok belőle.
Három elrugaszkodásba került. Először Európáig jutottam. Négy hónap Hollandia, hat hónap Dánia. Főiskola, multikulti, osztálytársak Portugáliából, Amerikából.
Lejárt az ösztöndíj, hazamentem; de nem volt maradásom. Szerelmes voltam, konkrétan egy amerikai lányba, elvontan meg abba a társadalmi súlytalanságba, amely huzamosabb csavargás alatt lepi meg az embert: mindent lehet, minden érdekes és új, nincs az otthoni közösségi dunszt, nincs politika. Menni akartam tovább, mint az őserdő változatosságától megrészegült botanikus.
Találtam hát egy új ösztöndíjat, ezúttal két évre, Kaliforniába. A lány már otthagyott, de a súlytalanság maradt. Mentem, mert mehettem. San Francisco, Prága, New York, Párizs, Oroszország, Dánia... nem is gondoltam már rá. Kinyílt a világ, hát miért ne?
Visszapenderített megint a sors Pestre aztán. Dolgoztam, próbálkoztam, de hívott a vérem, meg egy másik lány; visszarepültem hát megint Kaliforniába. Az volt a harmadik, a magyar igazság. Akkor mentem el igazán.
Ma már "menni" Magyarországra szoktam. Itthon, az San Francisco. Itt fizetek adót, itt kezel az orvos, itt az állandó lakcímem, és már a rendőrtől sem tartok. A feleségem iráni, a szomszédom mexikói, szemben meg feketék laknak. Nekik én vagyok a magyar szomszéd.
A munkahelyemen is én vagyok a magyar srác. A kollégáim, veretes újságírók, kivágott cikkeket hagynak az asztalomon Magyarországról, meg itteni magyarokról, akik nagyot alkottak. Egy fényképész megragadt bennem: meghalt a télen, a család pedig fontosnak tartotta bejelenteni, hogy a hamvakat hazaszállítják Magyarországra, és a Balaton fölött szórják szét.
Hosszú percekig csócsáltam ezt. Az ő ötvenéves emigrációja vajon hogyan sikerült? Megérte? Ha menekült valami elől, megmenekült? Ha keresett valamit, megtalálta? Ha véletlenül kötött ki itt, nem bánta meg?
És nekem milyen lesz itt ötven év múlva? Itt leszek még? Most vagyok harminc. Most kellene megállapodnom. De valamiért nem tudom elfojtani a folytonos kételyt. Minden otthonról szóló hír, minden magyar szó, minden telefonhívás, SMS,
Március 15. (meg augusztus 20., meg október 23.) előtt az effajta gondolatok kicsit nagyobb történelmi távlatot kapnak. Kossuthra gondolok, Bartókra, Tellerre, meg arra a több millió senkire, akik hozzám hasonlóan elhagyták a hazát, és idejöttek, mert otthon üldözték őket, vagy kifosztották, vagy nem becsülték meg a tehetségüket... vagy csak mert fűtötte őket, mint engem, az ismeretlen utáni múlhatatlan vágy, és ha már lehetett, hát miért ne? De csak mert lehetett, tényleg kellett is?
Serdülőkoromban sosem gondoltam túl sokat a magyarságomra. A hering sem lát túl a rajon. Nem foglalkoztam ilyesmivel sem politikailag, sem kulturálisan; éltem a magyarságot, nem beszéltem róla. Szavaztam ide is, oda is, de sosem a kokárda alapján.
De most visszanéztem félutambul.
Sírtatok már a hazaszeretettől? Gyötrődtetek már, hogy nem lehettek a tieitek között, bárki is legyen az? Emlékeztetek fázós délutánokra a Múzeumkertben, a válogatott nyamvadt egyenlítő góljára az olaszok ellen, lumpolás utáni napkeltére a Halászbástyán?
Én igen. Fáj, fáj, de a hosszú csavargás után jólesik még a fájdalom is. Azaz jólesett, a legutóbbi hónapokig.
Egy a Népszabadság honlapjáról is elérhető Budapest-blogon (fovaros.blogter.hu) olvastam egy bejegyzést Demszky Gáborról és Tarlós Istvánról, akik Orbán Viktor jogdoktori címén köszörülték a nyelvüket. Az eredeti vita - megbéníthassa-e a Fidesz fél Budapest forgalmát egy amúgy szabályos ünnepi rendezvénnyel - hamar átadta a helyét ennek a szánalmas, személyeskedő politikai fingfűrészelésnek.
A bejegyzés szerzője közölte is: ő inkább elmegy sztrapacskázni Párkányba, március 15. meg fulladjon káoszba nélküle. Egyik pikírtebb olvasója ezt tette hozzá:
"Végre elértük, hogy a békét, nyugalmat kedvelő emberek, mint én, már félnek a zászlótól, a kokárdától és mindenféle ünnepektől. Azt nézem, hogy a jeles ünnepen milyen irányban hagyjam el az országot. A hazafiak meg csak vívják az ő nemes csatáikat, telve hazaszeretettel."
Egy másik ezt írta:
"A csendes ünnepembe beleférnek majd, akik önzetlenül a nép érdekeit képviselték történelmünk során. Arra gondolok majd, talán nem éltek és haltak meg hiába... bár ez egyre reménytelenebb, látva az értéktelenséget igazi értékként feltüntetők egyre népesebb táborát."
Tudom, hogy tudjátok. Hogy a hazafiság meg a hazaszeretet visszájára fordult. Hogy a haza ma politikai kategória. Hogy ami egykor összehozott embert az emberrel, az ma elválasztja őket. Tudom, hogy mindig volt turáni átok, mindig volt széthúzás; tudom, hogy nincs ebben semmi új.
Tudom azt is, hogy a kibicnek semmi sem drága, de nem állhatom meg, hogy ne vessem közbe: fáj, amit csináltok. Pont azért, mert most jöttem rá, idekint, hogy mennyire fontos nekem ez a magyar identitás. Úgy veszem elő néha a személyi igazolványomat, mint más az esküvői fotókat. Nézem, nézegetem, és jó tudni, hogy nem járt le még, hogy emlékszem a Jókai-bablevesre, és akcentus nélkül mondom, Mosonmagyaróvár.
Ebbe a frissen megtalált hovatartozásba, ebbe a hazavágyásba tapostok azzal, hogy ilyen nyomasztó, borzasztó hangulatot teremtetek és görgettek tovább, mint a ganajtúró, benne a szarszagú utódokkal. Hogy ez nekem fáj, az most nyilván teljesen lényegtelen. De sok nemzedék kitartó munkáját szentségtelenítitek meg, gyakran beleértve ebbe a saját munkátokat is, azzal, hogy visítva anyázzátok egymást, miközben álltok egy helyben.
Ezért hoztátok létre a demokráciát? Ezért érte el az ország, ezer év után talán először, hogy akármerre néztek, mindenütt virágzik az esély? Nézzetek körül! Végre a többség normális körülmények között élhet, ha komolyan akar és sokat tesz érte - de ha ő nem is, hát a gyermekei sikerének tényleg csak a tehetség és a munkabírás szab határt.
Ne higgyétek, máshol nincsenek igazságtalanságok, pocsékoló kormányok, harsány ideológusok, öncélú, tehetségtelen, hatalommániás vezetők, vagy értetlen, befolyásolható tömegek. Vannak hát, de a közélet nem erről szól. Hanem arról, hogy miként boldogulunk, együtt és egyenként, és hogyan lehet a lehető legigazságosabb rendszert létrehozni a folyamatosan újratermelődő gondok orvoslására.
A jelen csak a múltban gyökerezik, nem abban él.
Egy olyan Amerikában mondom ezt, ahol terrortámadások után évek óta háborúzik az ország, és a hazafias ideológia vagy annak az elutasítása politikai alapvetés. Ahol a kormány óriási költségvetési többletből még nagyobb hiányt csinált néhány rövid év alatt, és ugyan közvetlenül nem ismerte be, de folyamatosan hazudozott a választópolgároknak. Ahol az illegális bevándorlástól a természeti katasztrófákon át a veszedelmesen terjedő tudatlanságig annyi minden fenyegeti a hazát, hogy arra már szólásmondás is született: ha nem vagy felháborodva, nem figyeltél oda.
De még itt sem uralkodik az a fajta reménytelen patthelyzet, amely megbénítaná az értelmes közgondolkodást, a törekvést, hogy a problémákat nem nehezítjük, hanem megoldjuk. Ismétlem: terrortámadás és öt év folyamatos háborúzás után.
A hazai kakasviadalt erőteljes perspektívába helyezi ez. Odahaza gazdasági gondok vannak, igen. Komoly társadalmi hiányosságok vannak, igen. De a gond egyáltalán nem megoldhatatlan, és egyáltalán nem olyan nagy. A megoldás csak azért van messze, mert nem léptek előre. Azzal senki semmit nem fog megoldani, hogy véleménye van. (Én sem.) Ingujjat felgyűrni, cselekedni kell. Nem csak a vezetőknek: mindenkinek. És nem tessék-lássék, hanem húzóra.
A személyes felelősség a személyes boldogulásért elháríthatatlan. Ez a rendszerváltozás elsődleges folyománya. Ez az új világ alfája és ómegája. A sok kicsiből áll össze az egész, kezdje hát mindenki a saját háza táján.
Nem, nem Gyurcsány tételét böfögöm vissza: nem érdekel, melyik politikai oldal mihez kezdett vagy nem kezdett az utóbbi években. Az átlagember nem kezdett semmihez. Az adócsaló vállalkozó, a fals rokkantnyugdíjas, a híg lében megülő, értelmetlen munkát (nem) végző közalkalmazott, a nyugdíjastól hálapénzt pofátlanul elfogadó orvos, a szorgalmi időszakban lébecoló töketlen bölcsész, a lapátnyélre dőlve az elhaladó nőket stírölő melós, és, mit mondjak, a folyosón naphosszat kávézgató újságíró.
Felejtsük el a hazát egy pillanatra. Vegyük ki a politikusok kezéből, tegyük el a vitrinbe a miskakancsó és a kalocsai hímzés közé, és koncentráljunk a problémákra. Mi, az állampolgárok. (Én is.) Ne várjuk a megoldást mástól, hanem végre nézzük meg, mi mit tehetünk. Adózzunk, dolgozzunk, alkossunk, gyógyítsunk, tanuljunk, lapátoljunk, írjunk. Fessük ki a lépcsőházat, ha nem tetszik a falfirka. Cseréljük ki az égőt a folyosón: attól lesz világos a ház, meg tiszta. Nem attól, ha szidjuk a közös képviselőt.
Egyedül az egyéni kezdeményezés vezet eredményre; közösségként még senki nem váltotta meg a világot. Nagyobb országok sem meg közepesek sem. Magyarország ráadásul kellő távolságból nézve kisebb, mint egy gombostűfej, és lényegtelenebb is. Nem számít. Nincs. Híres szülöttei vannak - nem túl sokan, de azért vannak -, de az ország, mint olyan, nem számít.
A kapitalizmusban, a globalizálódó új világban amúgy sem országok vannak: emberek. Cégek. Eladható, piacképes teljesítmény. Ha én mindig olyat írok, amit más kedvtelve olvas, akkor előbb-utóbb megélek belőle. Ha meg érdektelen marhaságokat írok, akkor felkopik az állam. Függetlenül attól, hogy közben nő-e a GDP vagy bevezetik-e az eurót. Euróban is lehet éhezni, és forintért is adnak plazmatévét.
Megfordítva: vettem Párizsban egy Philips hajnyírót, az volt ráírva, Made in Hungary. De ha tudjuk, hogy a holland cég Győrben Szlovákiából átjáró munkásokkal gyártatja a hajnyírót, amit azután Párizsban ad el, akkor tényleg számít az a címke? Nem mindegy, melyik országban gyarapítja a GDP-t? Nem csak az számít, hogy kinek a pénze honnan hová vándorol?
Mindehhez a politikusoknak semmi közük. A politikus csak menedzser, nem főnök. Nem is azért kell sokat dolgoznom, mert a politikus azt mondta. Nem azért kell nektek eredményesen angolt tanítanotok. Nem azért készít jó esküvői videót az operatőr, nem azért ad el sok finom zöldbablevest a vendéglős. Hanem mert abból él meg. Az ő jólétükből következményként adódik össze az ország jóléte - és nem az ország jólététől lesztek gazdagok. Ha tehát az ország szekere elakad a sárban, akkor valahol valakik nem húzzák az igát elég erősen.
A globális világban csak ezzel a hozzáállással lehet felszínen maradni. Nem nemzetként, hanem egyenként, emberenként, családonként. Nem atomfizika.
Naiv vagyok, mondták már sokan. Nem érdekel. Mélyen hiszem, hogy mindenki képes arra a teljesítményre, nem kényszerből, hanem tettvágyból, amellyel a nap végén elégedetten dőlhet hátra: megcselekedtük, amit megkövetelt a haza. Szigorúan átvitt értelemben. A haza ugyanis nem követel. A haza csak van. Követelni csak a rendszer követel: termelj, és add el. Ezt választottuk, mikor elzavartuk Grósz elvtársat és kiiktattuk a rendszerből Állam bácsit.
Ha ez a gondolkodásmód gyökeret ereszt, annak kettős a folyománya. Egyfelől a sok millió egyéni akaratból és tettvágyból olyan gazdasági növekedés kerekedik, hogy az elemzők meg a befektetők a tíz ujjukat megnyalják utána. Euró tegnapra. Másfelől viszont, és ma ez a fontosabb érv: ha átvesszük a kezdeményezést az államtól, a politikusoktól, és nem mankót, hanem professzionális államigazgatást várunk el tőlük (és ez alapján szavazunk rájuk vagy nem), azzal kivesszük az eszköztárukból az agytalan ideológiát.
Így sajátunkként, a pártpolitika béklyójától szabadon élhetjük át a hazaszeretet ünnepi, érzelmi oldalát. Összenőhet, ami összetartozik, és visszatérhetünk a Múzeumkertbe, ahol gondolkodók, művészek, a társadalom megbecsült, fontos tagjai beszélnek a hazáról mindenkihez, akinek kedve van megjelenni.
Rehabilitálni lehet a hazafiságot, ha leválasztjuk a napi gondokról. A legfontosabb: mindig, mindent kezdjünk magunkon. Drága és rossz a tömegközlekedés? Vegyünk jegyet. Magasabb bevétellel ritkábban kell árat emelni, és több marad új buszra. Sok az adó? Fizessük be. De aztán vasaljunk be minden fillért a költségvetés tervezőin és végrehajtóin, majd kényszerítsük ki az alacsonyabb adókulcsokat. Tüntessünk, ha kell, becsületes adófizetőkként.
Aki hozzáteszi a magáét, majd a csúcsmenedzserektől megköveteli a csúcsteljesítményt, az a valódi állampolgár - hogy úgy ne mondjam, igazi hazafi.
Hát gyűrjétek fel azt az ingujjat. Ha eleget dolgozunk, visszatér az idő, mikor mindenki nyíltan mondhatja, érdek és szándék nélkül, hogy neki jó itt, mert ő szereti a hazát. És senki nem kapkod a párttagságija után.
Utószó: nemrégiben úgy döntöttem, hazaköltözöm. Dolgoztam sok helyen; a kaland jó, de csak ha utána haza lehet térni belőle. Kerestem sok pénzt is, meg keveset is; de a pénz csak kenyérre kell - a munka haszna, az nem esik feleolyan jól sem máshol.
Meg hát, amint mondtam, hiányoztok. Nem csak a családom, nem csak a barátaim. Mind a tízmillióan.
Kellemes ünnepet.
A szerző blogja
