Tavaly ősszel egy jó nagy zsák pénzért újraburkolták a Dohány utcát, hogy egy kicsit csinosabb és civilizáltabb legyen. Aki arra jár, meggyőződődhet róla, hogy teljesen fölösleges volt, a Dohány utca egyáltalán nem lett se csinosabb, se civilizáltabb. Megint csak az történt, ami Budapesten szokott: gondolták, hogy egy kicsit városszépítenek, erre megint kidobtak az ablakon pármilliót. Itt konkrétan hatvanat.

Kezdjük azzal, hogy ha itt legközelebb valaki közterületet akar burkoltatni, az felejtse el a Szaknévsort. Paprikás csirkében meg nokedliban világelsők vagyunk, semmi kétség, de be kell látni: hidegburkoláshoz legjobb csak talján mestereket hívni, nekik ez semmi, akkor mi meg minek erőlködjünk. Ha valaki netán nem értené, miként jutottam erre a páratlan bölcsességre, hadd idézzem fel a Király utca lefedését, vagy a felújított metrómegállók illesztéseit.

Az is elég nagy gond, hogy nálunk a jelek szerint nincs olyan közpénzek felett rendelkező döntnök, aki ha lehúnyja két szép szemét, hogy elképzeljen egy újraburkolt utcát, ne a jó öreg viacolort látná maga előtt a távolban összeolvadni a horizonttal, jó esetben három színváltozatban; mint ismeretes, ezt az egyébként kitűnő anyagot boldogabb tájakon többnyire egészen másra használják, pl. Hans-Hubert, parndorfi traktorista arra, hogy ónos esőben is gond nélkül ki-be tudjon járni a garázsából/ba. Remek dolog, nem csúszik, viszont ronda, szívja a vizet, mint a gödény, és ha a vizet, hát minden egyéb folyadékot. Ez a nyílt utcán nem túl szerencsés, ugye. Mindemellett a legkitűnőbb, legkitartóbb csikktartó: mintha kifejlesztésénél az is szempont lett volna, hogy helyesen illesztve akár ötven évre is megőrizze az elhajigált dekkeket, hogy az utókor is láthassa, mi szívtunk mi itt össze.

Jó, mondjuk oké, legyen mégis viacolor, nyilván van érv, ami mellette szól. Le is rakták, ahogy tudták (vagy akarták), hahó, itt egy méteres, féltenyérni rés, lám, ott meg tízkilós kalapáccsal próbálták meg finoman kerekre formázni a fedlapot övező darabok szélét, amott szépen ropog, mikor törik, máshol púpos, mint a teve, megint máshol egyszerűen le van aszfaltozva. Nem mondom, hogy a munka úgy rossz, ahogy van, már csak azért sem, mert nem vagyok törvényszéki szakértő, aki arra van kitenyésztve, hogy ilyeneket mondjon, de túl sok a félresikerült részlet ahhoz, hogy az ember a burkolás magasiskolájaként tiszteltethesse az egészet.

De mondjuk megint hogy oké. Viacolor, kicsit bénán összerakva, de üsse kő, még mindig lényegesen jobb mint a töredezett-repedezett, folt-hátán folt aszfalt volt.

Viszont sajnos nem mondhatjuk.

A zsinagóga előtt még gusztusos a talajszint, a pompás épület tégláinak színösszeállítását követő viacolor tiszta, ápolt, de ahogy távolodunk a Károly körúttól, úgy lesz egyre lehangolóbb a kép. Lehet, hogy az ünnepélyes átadáskor még minden nagyon szép és jó volt, de most nem az, pedig munka befejezése óta nem telt el több négy hónapnál A többnyire szürke burkolatot össze-vissza színezte a redva, konkrétabban az ólomból, porból, kutyapisából-kakából, boltból kiöntött levekből, csulából, és a környékbeli lokálokban abszolvált mulatságokat megkoronázó nagy rókázások nyomaiból összeálló elegy, melyet csikkekkel, kommunális hulladékkal és mindenféle törmelékkel fedett be a publikum.

Van rá egy fogadásom: ha megkérnék egy olyan embert, aki még sosem járt a Dohány utcában, ugyan, mondja meg, szerinte nagyjából mikor újították fel a burkolatot, akkor úgy a nyolcvanas éveket jelölné meg - és nem röhögném ki, mert semmi okom nem volna rá. Ugyanolyan nyomorultul néz ki, mint 1987-ben.