Sir Alex Rodrigo
Az olasz főváros csapata egyenesen lenyűgöző teljesítményt produkált a lyoni Gerland stadionban. Nem csupán azért mondom ezt, mert a káprázatosan "bicikliző" Mancini szólógólja a Tour de France legszebb napjait idézte fel, hanem azért is, mert az AS Roma úgy nyert 2-0-ra, hogy kettős mérkőzést kellett vívnia: egyet francia riválisával, egyet pedig Mejuto Gonzalez spanyol játékvezetővel. A találkozó bírája az ötödik percben (0-0-nál) érvénytelenítette De Rossi abszolúte szabályosnak tetsző fejes gólját, aztán (1-0-nál) "lesen" állította meg a kiugró Perrottát, noha az itáliai középpályás az indítás pillanatában két francia védőnél is távolabb állt a lyoni kaputól. Végül elmulasztotta kiállítani Fredet, aki olyat "mosott be" Chivunak, hogy a vendégek román játékosának orrából dőlt a vér. (Az efféle jelenetek hovatovább rendszeressé válnak, s bár az még külön szám, amit a valenciai Javi Navarro művelt Burdissóval - a kispadról berohanva ütötte meg az Inter argentin légiósát -, az európai és a nemzetközi szövetségnek most már a leghatározottabban fel kellene lépnie a könyöklések, odacsapások ellen, mert időről időre kocsmai boksz kíséri a futballt, amely a világ legnagyszerűbb játéka "csehó" nélkül.) A labdarúgás diadala volt, hogy a különös ítélkezés sem ingatta meg a taktikus, technikás, egyenként és együtt is osztályon felüli produkciót bemutató rómaiakat, akik ezzel a látványos és sodró tempójú előadással azt igazolták: korántsem szenzáció a továbbjutásuk, sőt inkább az lenne meglepetés, ha a következő körben nem tudnák kijátszani kvalitásaiknak megfelelő formájukat.
Az imént egy brazil védőt dicsértem - merthogy az AS Romában bal oldali középpályásként szereplő, követhetetlen Mancini jobb-bekként futballozott az Atletico Mineiróban -, és illik megtennem ugyanezt az Eindhoven nyolc közé kerülésével kapcsolatban is, mert Alex az Arsenallal vívott mindkét találkozón a mezőny kimagasló legjobbja volt. A középhátvédjáték lovagja (akinek teljes neve Alex Rodrigo Dias da Costa) minimum 9-es osztályzatra szolgált rá Hollandiában és Angliában is, ráadásul eldöntötte a párharcot a "kupolából" fejelt londoni góljával. Előzőleg róla pattant a labda az Eindhoven kapujába, de arról egyáltalán nem tehetett, hiszen nem számíthatott rá, hogy honfitársa, az első meccsen szintén remeklő, míg a másodikon hol parádézó, hol mellényúló Gomes luftot üt. Az eindhoveni bravúr annyiban hasonlít a római sikerhez, hogy taktikailag a tökéleteshez közelített az együttes, s mivel ebben a tekintetben itt is, ott is felülmúlta esélyesebbnek vélt ellenfelét, belépője a szűk elitbe messzemenően megérdemelt. Örömmel teszem hozzá: a PSV-ben a visszavágón Fehér Csaba játszott a jobbhátvéd posztján, és magyar játékos ilyen jelentőségű mérkőzésen nagyon rég futballozott már olyan jól, mint tette azt Londonban a cseresorból előhúzott labdarúgó.
Az Arsenal kiesése dacára - amint arra a bevezetőben utaltam - Anglia a nagy nyertes, és Spanyolország a nagy vesztes (még akkor is, ha a Valencia egyáltalán nem ragadt le a verekedésnél). Meg kell azonban jegyezni, hogy mind a Barcelona, mind örök vetélytársa bukására számítani lehetett, mert a katalán csapat újabban csak elvétve méltó eredeti önmagához, míg a mai Real Madridnak köze sincs a valódi Real Madridhoz. Az "eredményeket" illetően az a helyzet, hogy Capellóval, ahonnan csak lehetett (spanyol kupa, BL), kiesett az immár pusztán a nevében királyi gárda, a "játékról" pedig annyit: ott, ahol régebben a lebilincselően attraktív futball volt az úr, most éppen e labdarúgás (vagyis az igazi) ellen követnek el dermesztő merényletet.
Nem ragozom tovább, mert ennél több szót ez a Madrid nem érdemel...
