A Pókember és az X-Men-széria, a Batman kezdődik! vagy a Sin City a mérleg pozitív oldala, a Daredevil - A fenegyerek, az Elektra vagy a Fantasztikus négyes már kínosabb mozik, és sajnos ide kell sorolni a Szellemlovast is. Bár azt be kell vallani, Nicholas Cage égő fejjel: eléggé humoros jelenet.

Ami viszont már semmiképp sem az, hogy két kitűnő, az Oscar-versenyben aktívan részt vevő mű szinte csak jelképes nézettséget ért el a fővárosi mozikban - ahol a választék és a többrétegű érdeklődés miatt elviekben pörögniük kellene ezeknek a műveknek. A Richard Eyre rendezte Egy botrány részletei már csak a két főszereplő - Judi Dench és Cate Blanchett - játéka miatt is kihagyhatatlan. Arról nem is beszélve, hogy régen láttam ilyen jól megírt és levezényelt suspense-t, a film igazi adrenalinbomba, mint mondjuk a 24 című amerikai filmsorozat.

Az egész egyfajta családi körnek indul, a félrelépett tanárnő lelki drámája egy kegyetlen intrika folytán thrilleri magasságokba szökell, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Már csak azért is érdemes megnézni, mert lassan nagyítóval kell keresni Hollywoodban is azokat a műveket, amelyeknek van elejük, közepük és végük.

A másik Oscar-versenymű - igaz, végül nem kapott díjat - a veterán Clint Eastwood Levelek Ivo Dzsimáról című háborús mozija. Valószínűleg mindenki egy jó kis hazafias eposzra gondol, de ez tulajdonképpen egy kamaradráma: az Ivo Dzsima-i harcok japán szemszögből. Japán színészekkel - főszerepben a zseniális Ken Watanabe -, japán nyelven. Eastwood filmje valóban nem (csak) őrült kamikazéknak ábrázolja a japánokat, hanem érzékeny embereknek. A rendező A dicsőség zászlaja - ez ugyanez a sztori amerikai szemszögből, kíváncsi vagyok ezek után hogyan fog teljesíteni - forgatása során döntötte el, hogy tovább kutat, és filmet készít a másik nézőpontból. A mű képi világa izgalmasan hullámzik a fekete-fehér és a színes között, ahogy Eastwood lapunknak a berlini fesztiválon fogalmazott: "a háború nem Technicolor".

A kópiaszám alapján becsült forgalmazói várakozásokat alulmúlta Sándor Pál legújabb alkotása, a Noé bárkája. Sajnálom, mert az idén eddig ez a legjobb mozikba kerülő magyar film. Mindemellett szimpatikus, hogy egy idős rendező vállalja azt, hogy nem érti, mitől őrült is meg Magyarország a rendszerváltás után, és erről készít filmet. Generációs társai - Jancsó Miklóst kivéve -, megrekedtek a nosztalgiázás, a múltba tekintés szintjén. Akit pedig érdekel a Sándor Pál által felvetett tematika, nézze meg a Kálmánchelyi-Stefanovics-Végh trió Öszödik pecsét című rövidfilmjét. Ez teljesen más nézőpontból ugyanarról szól: az őrültséget idegen lényeknek tulajdonítják. Lásd: Gyurcsány Viktor.