Politikai építészet
Egy adott ideológia, politika névjegyéül, megjelenítéséül, az örökkévalóságnak szóló üzenetéül szolgált. A XX. század elejéig lényegében semleges terminológiát a múlt század viharai az ideológiához kapcsolódó, szinte valamennyi alkotótevékenységgel együtt negatív jelentéssel ruházták fel. Kivált Magyarországon. A világ más részein a politikai építészet már kezd megszabadulni negatív tartalmától, éppen ideje tehát, hogy mi is visszaadjuk tisztán műfaji jelentését.
A jelentéstartalom tisztázása már csak azért is fontos, mert a ma használatos értelmezés elfedi az értékorientált vizsgálatot. Az ideológiai építészet nem egyenlő a rossz építészettel. Nem azért jó vagy rossz egy épület, mert jó vagy rossz ideológiához kapcsolódik. (Ugyanakkor ez nem elhanyagolható szempont, különösen az építészre magára.) Ez talán a legmélyebb paradoxon a politikai építészetben. Megkockáztatom, hogy a német és az olasz fasizmust megjelenítő (német) birodalmi és (olasz) racionalista építészetet összehasonlítva egyértelműnek látszik, hogy a racionalista architektúra az építészet progresszív vonulatához kapcsolódik, míg a Speer-féle birodalmi építészet nem. Talán még ennyire sem kell vívódnunk értékítéletünkkel, ha a szovjet hatalom korai időszakában tevékenykedő konstruktivista avantgárd építészekre gondolunk.
A politika (ideológia) által generált építészet önmagában sem nem jó, sem nem rossz. Az építész integritása és tehetsége határozza meg a létrejött mű minőségét. Az integritásnak legalább olyan súlya van, mint a tehetségnek. A szolgáló építész-építészet, bármily tehetséges, nem hozhat létre progresszív alkotást.
Ugyanakkor tény, hogy a politika teremti meg azokat a helyzeteket, amelyekben bátor, független építészet valósulhat meg. Ha visszagondolunk a XX. század második felének európai építészetére, rögtön szembetűnő, hogy a politikai építészet elterjedésének oka az építészeti mecenatúra alapvető megváltozásában keresendő. Az építészeti mecenatúra egyértelműen az állami, regionális és helyi testületek kezébe került. Még a privát szféra presztízsberuházásai sem nélkülözik az állam vagy a helyi önkormányzat hathatós segítségét. (Ennek legszemléletesebb példája a bilbaói Guggenheim Múzeum, ahol a város az építési telket biztosította.) Fogalmazhatok úgy is, hogy manapság közpénzek felhasználása nélkül ritkán valósul meg értékelhető, progresszív, előremutató építészeti alkotás.
Rögtön felvetődik a kérdés: mi az oka, hogy ezek a közpénzből születő progreszszív épületek születésük pillanatában szinte biztosan nem találkoznak a helyi közönség szimpátiájával? A ma már klasszikusnak számító, az egyetemes építészettörténetben előkelő helyet elfoglaló, egy-egy várost, városrészt meghatározó, vonzóvá tevő épületek (Sidney operaháza, Párizs Beaubourgja, Edinburgh parlamentje, a Louvre Piramisa stb.) felépülésükkor elsősorban az ellenük való tiltakozások miatt váltak ismertté. A skót parlament három éve átadott új épületét mind a mai napig a legdurvább kritikák érik, csak azért, mert szerkesztési elveiben és vizualitásában szakított a tradícióval. De vegyünk egy régebbi, budapesti példát: már rég feledésbe merült, hogy Steindl Imre Parlamentje a maga neogót eklektikájával - mely, a korabeli sajtó kritikáit idézve: "teljesen idegen a magyar nemzettől", "német jellegű", "a katolikus miszticizmus terméke" - ugyanilyen botrányt okozott, csak azért, mert nem a klasszikus hagyományokat követte. Ma pedig a Népszabadság versenyén jó eséllyel indul a Magyarország 7 csodája címért. Mind a két épület korának progresszivitásán keresztül mutatta meg az építtetők által képviselt progresszív társadalomfelfogást, hiszen a közpénzek ilyen, a konvencióval és a közmegegyezéssel szakító épületekbe való invesztálása egyben jövőképet is formál. A döntéshozók ezekkel az épületekkel komoly kockázatot vállaltak.
Európa keleti felének rendszerváltás utáni politikai építészete különös furcsaságot mutat. Mivel az egypárti diktatúrát többpárti parlamenti rendszerek váltották fel, mindenütt jelentkezett az új pártok és az új politikai hatalom elhelyezésére szolgáló, reprezentatív épületek megteremtésének igénye. Legtöbbször az "ancien régime" reprezentatív épületeit annektálták. Kétségtelen tény, hogy ezen épületek elfoglalásában hihetetlen szimbolikus erő rejlik. Az elfoglalás szimbolikus ereje mellett ráadásul nagyon mélyen, de ott van a (el)birtoklási vágy hagyománya is. Általában nincs ezzel semmi baj. De csak általában. Miért olyan természetes, hogy a diktatúra (még ha puha is) által elfoglalt tereket nem az a közösség kapja meg, amelyet az előző és az előzőnél még régebbi rezsimek onnan kizártak? A diktatúra által elzárt terek, épületek nyilvánossá tétele a demokrácia és a szabadság sokkal erősebb megjelenítése, mint ezek elfoglalása. Üdítő kivételnek számít, hogy Bukarestben a hírhedt Ceausescu-palota egyik szárnyába a Román Nemzeti Kortárs Művészeti Múzeum költözött.
Kétségtelen, hogy az új politikai erők sokkal nagyobb kockázatot vállaltak volna, ha nem az elfoglalás, hanem a teremtés módszerét választják, hiszen a (párt)politikai építészet megmutatja, vagy éppen leleplezi egy politikai szervezet igazi arcát. Tisztában vagyok azzal, hogy jogos az ellenvetés: megéri-e a közpénzeket ilyen célra költeni? Hajlamos vagyok elfogadni, hogy nem. Az elmúlt másfél évtizedben azonban mégis voltak olyan pillanatok, amikor az "építő szemléletet" választhattuk volna. A köztársasági elnök hivatala esetében például egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy a Sándor-palota elfoglalása volt az egyetlen megoldás. A budai Vár mint szimbolikus helyszín megtartása mellett lehetőség lett volna - mondjuk a vérmezői oldalon - a köztársaság új, progreszszív építészeti megjelenítésére, nem is beszélve az aktus kettős szimbolikájáról: a régi hatalom által eddig elzárt palotatér nyilvánossá válhatott volna, az új hatalom pedig bátorságával nyilvánvalóvá tehette volna, hogy az új köztársaság új köztársasági elnöki hivatala semmiben nem emlékeztet a régi korok hatalmi centrumaira.
Az egyesítést követően Németország más utat választott. Berlinben a politikai pártok felvállalták az építés kockázatát, az építészet progresszivitásának szempontjából is. Tisztában vagyok az egyesült Németország anyagi erejével, mégis figyelemre méltó, hogy az egyébként sztárépítészek által kockázatmentes épületek egész sorát megépítő Berlinben a pártok (és a belőlük formálódott kormányok) az általános hagyományokkal szakítva, az elfoglalás technikáját elutasítva tulajdonképpen "bátor házakat" építettek.
Vállalták a kockázatot. Nem húzódtak "(ál)szerény, praktikus" megoldások mögé, hanem nyíltan vállalták modern politikájuk építészeti megjelenítését. Ezzel újrafogalmazták a politikai építészet eddigi axiómáit. Ezek az új pártszékházak és kormányzati épületek - ma már nyugodtan kijelenthetjük - jól működnek. A működésükből fakadó egyik tanulság, hogy ezek az épített terek sokkal inkább emlékeztetnek azokra a nyilvános terekre, amelyek a modern társadalmak alapvető igényei. Létrejöttek tehát azok a hatalmi terek, ahol a hatalom önként átadja a köznek az általa létrehozott terek nagy részét. Ezzel közpénzből olyan köztereket hoz létre, melyek az építészet nyelvén mutatják be az általa képviselt ideológiát, megtisztítva ezzel a politikai építészet fogalmát a hozzá tapadt, alaptalanul negatív értelmezésektől. (Bár "annektált" székház volt, de ugyanez az érzés működik a liberális pesti értelmiségiben is, amikor siratja a volt Mérleg utcai SZDSZ-székház legendás Sulyok Miklós-féle vendéglőjét, mely efféle nyilvános térként működött.)
Magyarország politikacsinálói most szinte egyszerre szembesülnek két olyan helyzettel, amikor nem kerülhetik el a politikai építészettel kapcsolatos világos állásfoglalást. Eldőlt, hogy kormányzati negyed épül, és az MSZP is új székházat épít. Mindkét esetben ott tartunk, hogy ismerjük a helyszínt. A helyszínválasztások jók, mert nemcsak az urbanisztikailag változásban lévő területeken történik majd az építészeti beavatkozás, hanem olyan városrészeken, ahol az új épületek az urbanisztikai dinamizmus részévé válhatnak. Tehát az építészet két alapkérdése - hova? és milyet? - közül az elsőre megkaptuk a kielégítő választ. A második kérdés azonban - az előzőekben leírtak miatt - sokkal izgalmasabb.
Csak remélni lehet, hogy nem a Magyarországon szokásos kockázatminimalizáló gyakorlat fog érvényesülni, és az új, sokszor vitákra ingerlő, de progresszív, kockázatot vállaló elnök vitákra ingerlő, de progreszszív, kockázatot vállaló épületek mellett teszi majd le a voksát, és nem csúszik bele a kádárizmusból megörökölt és még mindig jelen lévő álszerény építészeti prűdségbe. Egy modern országnak, ha már a hatalom különböző szintjein lévő képviselői az építést választották, csak bátor házak lehetnek a politikai központjai, melyek egyszerre a demokráciával való elkötelezettség progresszív politikájának hitvallásai és (ezért) egyben nyilvános közterek is.
A szerző építész
