Nem volt nagy hír, nem szokott ilyesmi nagy hír lenni, nincs benne se Gyurcsány, se Orbán, mert ugyebár a nagy hír az, hogy Orbán szerint Gyurcsány egy buzi vagy hogy Gyurcsány: Orbán csirkékkel fajtalankodik a tokaji tanyáján. Esetleg, ha Szilvásy a terrorveszélytől berosál.

De ez a jelentéktelennek tűnő kis izé, hogy Magyarország a legújabb uniós felmérések szerint az utolsó háromban van innovációs ügyekben, már Romániát, Bulgáriát és a többit is beleszámolva (ez utóbbi kettő meszsze előttünk egyébként), hogy gyakorlatilag semmit sem költ arra, hogy bármi újat kitaláljon, na, ez igazából nem újdonság, mert hosszú évek óta egyre pocsékabban alakítunk ezen a téren, az egykori mérsékelten progresszív és gondolkodni próbáló, korát kissé - kelet-európai időszámítás szerint - megelőző posztszocialista országból váltunk ostoba, korlátolt, mindenféle sötét múltakba forduló országgá, és ezt most nem lehet tisztán Medgyessy-Gyurcsányra kenni (bár lenne kedvem hozzá), hanem a trend nagyjából ,95 óta töretlen és reménytelen. És töretlen az impertinens hazudozás, a primitív öncsalás, a legprosztóbb önfelmentő ösztönökre építő aljas politikai kamu, miszerint a magyar per definitionem zseniális nép, és hogy tudástársadalom-oktatás-kutatás, legújabban: tudásközpontok meg nanotechnológia a pólusvárosokban, és most jön el a mi időnk. A mi időnk elment, urak, amíg ti elvoltatok azzal, hogy miképpen lehet agrártámogatásból összecsórni néhány tetves százmilliót. Addig elment a vonat, amíg kenyérre és cirkuszra tetszettek költeni csupán, és nem vétetett észre, hogy dübörög a sütőipar meg a showbusiness, és ezekkel a százötven-kétszáz éves trükkökkel csak saját magunkat hülyítjük tovább.

Lehetett hazudozni, mondom, minden rohadt évben, hogy a kutatás-fejlesztés, csak az a fontos, a tudás, a magyar géniusz, az egy főre eső Nobel-díj, csak agyon ne üssön valakit, hogy ebbe kell fektetni, a jövőbe, közben meg senki sem fektetett semmibe, lopta a saját kis putriját össze, és örült, mint majom a farkának, ha sikerült megint eggyel nagyobb luxusterepjáróra szert tennie. A magyar észkombájn. Ha lehetne Nobel-díjat adni az X5-ös BMW-ből kikönyöklő köcsögségért, akkor tényleg mi lennénk a legnagyobb egy főre eső.

Már nem csak arról van szó, hogy az állam nem költ innovációra, azt már-már leszarnám, ez az állam egy fél állam, ez az állam egyetlen funkcióját képes betölteni úgy-ahogy: elszedni a pénzemet, és odaadni valami pártgörénynek, szóval nem az állam nem költésén esik le az állam, hanem azon, hogy már a vállalatok sem innoválnak, hogy senki sem innovál, mindenki szarik a jövőjébe bele, most még elissza a kevés lóvét, amit összegürcölt, aztán csókolom, viszontlátásra.

Nem gondolkodik újításban a sarki büfés, aki ugyanazt az ótvar hamburgert szenesíti évtizede, jó lesz az a parasztnak, csak minél olcsóbban lehessen bugázni lejárt szavatosságú kutyatápkonzervet, és ne legyen sokba, a kenőpénz a Köjálnál. Nem újít a menő étterem séfje, aki ugyanazt az olajon fonnyasztott, savanyú vörösboros marhapörköltet készíti echte ungarischeként a kicsit berúgott turistáknak, a lényeg, hogy minél jobban le lehessen őket húzni, még csak eszébe sem jut, hogy erre a nyolcvanas évekbeli csirkefogótempóra már nem kíváncsi senki se, és a turisták lassan elfogynak.

Nem akar újítani sem termelő, sem fogyasztó, ami kicsi pénz van, azt föléli gyorsan, ki tudja, mit hoz a holnap.

Maradunk szépen a nyolcvanas években, kiszámíthatóan, stabilan. Pick szalámi (bármelyik olasz faluban kétszer jobbat innováltak már ötven éve), bűvös kocka, gulasch, lehúzós night club deszkabódéban a lepattant Plattensee partján. Ha kibírjuk még húsz évig, jó: akkorra talán már újra érdekes lehet, és Hegyeshalomnál ki lehet rakni egy nagy székely kaput, fölé írni, hogy SKANZEN.

A Semjén-féle egymillió ázsiaitól meg nem kell félni. Már öt év múlva sem lesz olyan ázsiai ország, nem lesz olyan reménytelen, sötét diktatúra, amelynek szerencsétlenjei Magyarországra kívánkoznának, viszont előfordulhat, hogy egymillió magyar áll majd sorban a vietnami vagy rosszabb esetben a burmai határon.