Szellemében kóvályog a politikai elit. Sólyom László köztársasági elnök leegyszerűsítve az érzetet néhány hete azt találta mondani: sem a jobb, sem a bal nem leli az identitását. A gyökereit. Ha tetszik: önnön magát. Az államelnök igazsága: mindkét oldal tévelygésének oka a Kádár homályos-langymeleg köpönyege, amelyből kibújt. Ami a jobboldalt illeti: három évtizednyi megtorló idő elég volt ahhoz, hogy elfeledje a modern konzervatív politikai gondolkodás és filozófia nagyjait. A folyamatosság nagy akaratában csak a bolsizásig, esetleg Gömbösig jut, ott pöfékel a holtvágányon, s még a konzervatív-liberális Bethlen grófot sem ismeri fel elődjeként. Kapirgálja a Horthy-rezsimet, sokra nem jut vele: az nem a fasisztoid-jobboldalisága miatt, hanem regnálása idején is avítt feudalizmusa okán komikus a mai világban. Ami pedig a baloldalt jellemzi, az utóbbi tizenhét év világossá tette: bármennyire hinni akarja is, hogy cefetül modern szociáldemokrata lett, de valójában sem kiköpni, sem megemészteni nem tudja a Kádár-rendszert.

Pedig mégiscsak a baloldal feladata volna, hogy a saját múltjával kezdjen valamit. Hogy ne csak a sötétben fütyörésszen, mert fél, fény éri a múltat, fél a választóinak nagy részétől, amely apadó tábor még mindig nosztalgiában él. Amelyről a Kádár-monográfus Huszár Tibor mondta tömören: nosztalgia a viszonylagos jólét után, amelyet a világbanki hitelek teremtettek meg, s amelynek semmilyen gazdasági megalapozottsága nem volt. S hát, tényleg elég nehéz megmagyarázni millióknak, hogy nem kell szégyenkezniük, amiért élni merészeltek a vörös díszletek árnyékában.

Ami a kitagadást illeti, a szocialista kongresszust nem érhette nagy meglepetés, amikor Gyurcsány Ferenc „sokak átkát” magára vonva, ismét előhozakodott: „muszáj valahogyan viszonyulnunk a magyar baloldal demokratikus és nem demokratikus hagyományaihoz”. Tárgyalta ezt már a január végén megjelent tanulmányában is, s úgy látszik hiányérzete nem hogy olvadna, inkább mind nagyobb lesz. Igencsak fejfájós ébredése lehetett a kormányfőnek, amikor rájött: a hagyományos (kádári) baloldali recepttel lehetett ugyan választást nyerni 2002-ben, de a Medgyessy-kormány kétéves osztogató reformhiátusa a csődöt vetítette már előre. Alig volt idő kifarolni belőle.

Kényes a téma, mondja Gyurcsány, de miért is az?

Nem csak a szavazótábor átlagéletkora okán. Hanem mert súlyos rendszereket meghaladni, nem olyan egyszerű. Súlyos volt Hitler 12 éve, amit máig emészt a világ intelligensebb fele. Rákosi diktatúrája kegyetlen volt, alig nyolc évig tartott, abból is két-három év nagyrészt a Nagy Imréé volt, mégis kiváltotta a kelet-európai tömböt megrázó forradalmat. Ám bármennyire kemény diktatúra volt is a Rákosié, a kádári konszolidáció – erőszakkal, háztáji szabadsággal – a többség fejében zárójelbe tette hat év alatt. Rákosit is, Nagy Imrét is. A forradalmat is. Ez is jelzi: Kádár rendszere nagyon súlyos volt, szakadéknyi nyomokat hagyott a magyar társadalmon. Sok okból, de leginkább talán azért, mert 1962 után a legerősebben pragmatista volt a Szovjetunió árnyékában élő szocialista országokban. Ő maga messze gyakorlatiasabb volt, mint minden elnyomó intézkedését „elméletileg megalapozó” kortárs vezetőtársa a blokkban. „Ne a kommunizmusról beszéljenek itt, hanem a dízelesítésről!” – szólt, nála előbbre való volt a kenyér, mint az ideológia.

Hát, ezt a súlyos harmincegynéhány évet szeretné most kiöklendeztetni az immár pártelnök Gyurcsány az MSZP-vel, a tagságával és az országgal. Azt mondja: a jövőre érvényes baloldali stratégiát csak ennek nyomán lehet felvázolni. Futó érvelése volt ez egy politikai beszéd részeként. Ösztökélő, de a szakítás, amiért szinte könyörög, nem politikai aktus kérdése. Hogy mennyire nem, mutatja: Kádárt megtagadta, s választotta helyette Nagy Imrét. De ezzel valójában nem választott mást „csak” egy halálában erkölcsi példaképpé nemesült, ébredő pártbürokratát. Ha Kádárról élesen azt mondja: „a magyar demokrácia hagyományvilágába a legnagyobb jóindulattal sem gyömöszölhető bele”, akkor meg kell kérdezni: a demokrácia milyen hagyományvilágába gyömöszölhető bele Nagy Imre? Aki – bármennyire tiszteljük életének utolsó néhány évéért – végül is kívül tette magát ezen a hagyományvilágon. (Már, ha volt valaha ilyen ebben az országban.) Ugyanannak a pártbürokráciának hatalmi szereplői voltak mindketten, a választás köztük ezért lehet politikai aktus, lehet erkölcsi-etikai döntés, de a baloldal identitáskeresésének szempontjából – semmi értelme.

Érzi a veszélyt Horn is, Lendvai is, a tapsoló kongresszus is: ha egyszer megtagadjuk a Kádár-korszakot, akkor messzi vizekre jutunk. Akkor inkább előbb, mint utóbb ki kell mondani: a „szovjet kommunizmus”, a „létező szocializmus” kísérletében nem találni semmi folytatni valót. Mert életképtelen volt, mert modernizálását éppen az a pártbürokrata had tette lehetetlenné, amely a saját pozícióját védte körömszakadtáig. Amíg élt a rendszer, milliók hitéből élt, hogy létezhet egy igazságosabb, szociális és szolidáris állam. Amikor már hit sem volt, akkor a világbanki kölcsönökből élt – mert a kétpólusú világ stabilizációja fontosabb volt a Nyugatnak, mint a (tőke) szabadsága. Aztán meg a pragmatizmusából: a háztájiból, a melléküzemágakból. Kemény árat fizetett érte, aki megélte.

Mi ebből a vállalható baloldali örökség? A hit és elkötelezettség az igazságosabb társadalomban – igen. Ám az identitás megfogalmazásához ez roppant kevés. Érzi ezt a pártelnök is, hiszen valamit még csak fel kellene mutatnia. Ezt a valamit – februári tanulmányában – „a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszavának szellemében a magyarság, illetve a magyar állampolgárok közösségének minden diszkriminációtól mentes boldogulásában” véli megtalálni. Vissza a francia forradalomig. Vissza a forradalmi burzsoáziáig. Vissza a magyar jakobinusokig… Kényszerpálya ez.

De ne kárhoztassuk Gyurcsány Ferencet: hiszen mondja is, nem az ő dolga, hogy visszafejtve a történelmet megtalálja azt a szilárd pontot, amelyen megkapaszkodva újra lehet gondolni a baloldaliság mibenlétét. Nem lesz könnyű dolga annak, aki ezen töri a fejét. Ami a „klasszikusokat” illeti, az „új uralkodó osztály” hetven évig nyughatatlan hivatkozott Marxra, akihez a nómenklatúrának a világon semmi köze nem volt, viszont akinek lejáratása – a századforduló szocdem gondolkodóival együtt – a „szovjet kommunizmussal”, a „létező szocializmussal” csaknem végérvényesen sikerült. Lenin még „csak” a maga képére formálta Marxot. Sztálin leölette a lenini bolsevikokat, lepelnek, jelszónak használta ugyan, de végképp szakított Marxszal, diktátori modernizálási kísérletének semmi köze nem volt ahhoz, amire elméletként hivatkozott. Neki sem, örököseinek meg még kevésbé. Mint ahogy a világpolitikai ambíciókon kreált kelet-európai „létező szocializmusnak” sem. Csak „privát” történelmi szerencse (lásd Kádár sokszor hivatkozott emberi vonásai), hogy ez a Marx által „nyers kommunizmus”-nak leírt forma, amely „még politikai természetű, demokratikus vagy despotikus”, nálunk éppen kicsit lágyabb volt, mint mondjuk az NDK-ban, vagy Romániában. Ám lényegét tekintve, mind ugyanaz volt: milliók életét-hitét felőrlő, kiúttalan zsákutca.

Kádár vagy Nagy? Ilyen olcsón azért nem adják az identitást. Újra kell gondolni mindent. A jövőből visszanézve az időben, ha kell mindjárt a jakobinusokig, újratárgyalni Marxot, újra a múlt századfordulós szocdem-bolsevik vitákat. S mindenekelőtt elmerülni a globalizmus lehetséges jövőjében, kutatva a kortársak között, bár, ami azt illeti, a választék itt sem nagyon nagy. Blair, Clinton, és...

Túl nagy ez a horizont? Mi történik most? 1998-ban sok előrelátó, gondolkodó baloldali sem sokat nyűglődött azon, hogy a Fidesz kormányra került. Azt gondolhatták: ez a fiatal társaság talán megkezdi a Kádár-köpönyeg sejthető halaszthatatlan felszabdalását. Nem tették, inkább maguk bújtak alá. A most hatalmon lévő
baloldal kényszerű dolga az új köpönyeg kiszabása. Sikerül, vagy nem, majd kiderül.

Kádár János, 1986