A híradásokból kiderül, hogy a fiktív számlázás lényegét még a hatóságok is félreértik. Nem azért vesznek ilyen "szolgáltatást" (a számlaérték 10 százaléka körüli áron) a vállalkozók, hogy eltitkolják nyereségüket, hanem azért, mert így tudják kivenni a legkisebb teherrel azt a pénzt, amelyet alkalmazottjaik zsebébe fizetnek. A hárommilliárd forint fiktív számlát megvásárló vállalkozások nem 700 millió forintnyi társasági adóval károsították meg az államkasszát, hanem közel kétmilliárd forint szja-t és egymilliárd forint járulékot spóroltak meg cirka háromszázmillió kiadással. Az államkassza vesztesége azonban virtuális, mert a számlák nem eltitkolt, hanem meg sem termelt jövedelmet fedeznek.

Tegyük fel, hogy a hárommilliárd összértékű számlát megvásárló vállalkozások összes bevétele tíz és fél milliárd forint volt. Ezt úgy érték el, hogy kifizettek négymilliárd forint bérköltséget (a minimálbérhez közelítő fizetéssel bejelentve alkalmazottaikat), és hatmilliárd forint értékben vettek termékeket és szolgáltatásokat (a számlagyárak szolgáltatásaival együtt). A bérek jelentős hányadát - hárommilliárd forintot - a fiktív számlák ellenértékeként kivett pénzből zsebbe fizették, így tudtak kimutatni szerény 500 millió forintos eredményt. Ha az összes bért törvényesen fizették volna ki, akkor a bérköltségek négyről tízmilliárd forintra emelkedtek volna (a hárommilliárdos többletbért még minimum hárommilliárd adó és járulék terhelné). Ezen felül ki kellett volna fizetni még hárommilliárd forintot is a ténylegesen felhasznált termékek és szolgáltatások ellenértékeként. Tizenhárommilliárd forintos ráfordítással állítottak volna elő tíz és félmilliárdos forgalmat, azaz csődbe mentek volna. Fiktív számlák vásárlásával azonban megtartottak több száz, talán több ezer munkahelyet. Igaz, nem fizettek annyi szja-t és járulékot, mint törvényesen kellett volna, de fizettek még társasági adót is, és áfa-egyenlegük is pozitív volt. Ha csődbe mennek, egy fillér adót sem fizetnek, és az államnak kell állni a munkájukat elvesztő több száz ember munkanélküli-segélyét. Paradoxon, de a fiktív számlázás még az államnak is érdeke!

E példával természetesen nem a fiktív számlázás létjogosultsága mellett érvelek, csupán szerettem volna bemutatni azt a tarthatatlan helyzetet, amelyet a bérek túladóztatása eredményez. Ez a nagyvállalatok, még a multinacionális vállalatok számára is kihívást jelent. Ez a vállalati kör természetesen nem él a cégfantomizálásra alapozott fiktív számlázás brutálisan egyszerű lehetőségével, bár, mint a Siemens példája mutatja, esetenként ettől sem riad vissza. (Hét gyanúsított, száznál is több tanú a Siemens-ügyben. Index, 2007. január 23.) Ők az offshore cégek szolgáltatásait veszik igénybe, amelyek természetükre nézve semmiben sem különböznek a fiktív számlákkal dolgozó kis- és középvállalkozások ezreitől. "Az ideérkező és befektetni szándékozó nagyvállalatoknak persze elég jó az alkupozíciójuk, így nem mennek bele, hogy azokat a bőröket mind lehúzzák róluk, amit a többiekről is." (Kornai Gábor: A korrupció nemzeti kulturális elemmé vált, hvg.hu, 2007. január 29.) Beruházásaik után - befektetésösztönzés címén - adókedvezményeket és jelentős állami támogatásokat vehetnek igénybe, valójában tehát ők sem fizetik meg teljesen az adókat.

A bértúlterhelés tarthatatlanságát bizonyítja az is, hogy az állam saját vállalatai sem tudják megfizetni az adókat és járulékokat. Elegendő a MÁV, a Malév, az MTV és a BKV sok százmilliárdos költségvetési támogatásból kipótolt veszteségeire gondolni. Másrészt az állam maga is belerokkan abba, hogy saját alkalmazottjai után megfizesse a terheket. Ha a gazdaság szereplői közül aránytalanul sokan nem tudják vagy nem hajlandók megfizetni a bérek után járó adókat és közterheket, akkor be kellene végre látni, hogy azok funkcióik ellátására alkalmatlanok. Nem szabad fenntartani olyan helyzetet, amelyben emberek százezrei csak adócsalással tudják biztosítani megélhetésüket. Ez a méltánytalan, fokozott stresszel járó állapot nagyban hozzájárul betegségi és halálozási mutatóink szégyenletes alakulásához.

A magyar parlamentnek aligha van fontosabb feladata a méltányosabb, de mégis magasabb adóbevételt eredményező adó- és járulékkulcsok megszavazásánál. A kérdés jelentőségének megértése egyben a magyar politikai elit vizsgája is. Egyelőre bukásra állnak, mert a megoldást rossz irányban keresik. Új és új adónemeket találnak ki helyesebb kulcsok megállapítása helyett, és egyre bonyolultabb adózási formulákat állítanak fel, miközben a saját magukra vonatkozó szabályok tekintetében megengedhetetlenül elnézők.

A költségtérítések kapcsán kipattant botrány üzenete a lehető legdisszonánsabb. Ha a képviselőnek jogában áll akár fiktív, mert bizonyításra nem szoruló költségeit limit nélkül elszámolni, akkor hogyan várható el az egyszerű adóalanytól, hogy ne kerülje el fiktív számlázással a túlméretezett adókat? A méltányosabb adók csak akkor szedhetők be az eddiginél jóval szélesebb körből és jóval nagyobb szigorúsággal, ha a politikai elit adózási morálja is makulátlan.

De nemcsak az adórendszerrel, hanem az uniós források tervezett felhasználásával is baj van, pedig azok okos terítésével növelni lehetne a kkv-szektor adófizető potenciálját. A most meghirdetett pályázatokat tanulmányozva azt mondhatjuk, hogy sajnos éppen az ellenkezője történik majd. A Gazdaságfejlesztési Operatív Programban - vagyis a vállalkozások fejlesztésére - meghirdetett pályázatok nem kedveznek a rendes adófizető kis- és középvállalkozásoknak, mivel csak azok a cégek pályázhatnak vissza nem térítendő támogatásokra, amelyek egy foglalkoztatottra számított árbevétele meghaladja a négymillió forintot. Mondanom sem kell, hogy ezt a feltételt a rendes adófizetőknél sokkal könnyebben tudják teljesíteni azok, akik feketén vagy szürkén (kényszervállalkozóknak) fizetik a bért.

Túl kemény e szektor számára az a feltétel is, amely megköveteli az árbevétel előírt arányú tartós növekedését. Ugyanakkor a létszám megtartásával kapcsolatos előírások fellazulni látszanak, az egy foglalkoztatottra jutó bér, illetve közterhek növekedésével kapcsolatban pedig nincsenek kritériumok, holott ezeknek kitüntetett szerepük lehetne a nagyobb adófizetői potenciál megteremtésében. Ráadásul a támogatási arány is lecsökkent 30 százalékra, sőt a vissza nem térítendő támogatások szerepét is tovább mérséklik, helyette a nálunk eddig nem igazán sikeres kockázatitőke-befektetéseket fogják erőltetni. Akinek záros határidőn belül ki kell vásárolnia az állami tőkealapok tőkeemeléssel szerzett tulajdonrészét a cégéből, az természetesen nem engedheti meg magának, hogy ne takarítson meg az alkalmazottak bérterheiből, amennyit csak tud!

Pedig egyre erősebb meggyőződésem, hogy az uniós források célzott felhasználásával megoldhatnánk a bértúlterhelés nyomasztó gondját. A méltányosra csökkentett adók és járulékok teljes megfizetését kellene a legfontosabb prioritássá tenni. Akár úgy, hogy közvetlenül is pályáztatni lehetne a kkv-szektor adóelkerülésre kényszerített vállalkozásait - adófizetési potenciáljuk javítására! Az így befizetett adó- és járuléktöbbletet vissza lehetne forgatni ugyanerre a célra. Így olyan adó- és járulékrendszer alakulhatna ki, amelyben az adóalanyok túlnyomó többsége megfizetné a terheket, és az adótöbblet akár még költségvetési többletet is eredményezhetne.

A szerző a Budapesti Corvinus Egyetem Vállalkozásfejlesztési Intézetének oktatója