Orbán Viktor - miniszterelnökként - Sydneyben meglátogatta az olimpiát, s vélhetően annak varázsa mozgatta meg a fantáziáját. Tény, hogy amikor 2001 tavaszán látogatást tett a NOB székhelyén, Lausanne-ban, hivatalosan bejelentette: megpályázzuk a 2012-es nyári játékok rendezését. Ennek jegyében a kormány 650 millió forintért megvalósíthatósági tanulmányt rendelt a PriceWaterhouseCoopers cégtől. A Fidesz az olimpia ügyét a 2002. évi országgyűlési választások kampányában is felhasználta: országos akció keretében hétszázezer támogató aláírást gyűjtöttek össze. A közvélemény-kutatások szerint a lakosság 76 százaléka támogatta az olimpiarendezés tervét. A 2002-ben megalakult új kormány azután levette az olimpiát napirendről - egyébként sem szerepelt a programjában -, úgy döntött, nincs abban a helyzetben, hogy bármiféle garanciát adhasson a pályázat 2005-ös beadási határidejéig.

Lássuk be, ez a próbálkozás kudarcra volt ítélve. A 2012-es rendezésnek eleve nem volt realitása. A létesítmények és az infrastruktúra tekintetében súlyos elmaradásban voltunk, és a hatalmas beruházásokhoz szükséges pénz is hiányzott. Továbbá: mielőtt a kormányfő elindult volna Svájcba, nem egyeztetett Demszky Gábor főpolgármesterrel, amiből arra kell következtetnünk, hogy Orbán Viktor vagy nem ismerte a NOB idevágó előírásait, vagy szándékosan nem óhajtotta figyelembe venni azokat. Jelentkezni ugyanis városnak kell! A rendezésre jelentkező város országának kormánya kötelezettségvállalási okiratot nyújt be a NOB-hoz, amelyben vállalja, hogy a közhatalmat gyakorló szervei eleget tesznek az Olimpiai Charta rendelkezéseinek. Az olimpiai játékok megrendezése tökéletes koordinációt, egyetértést, összhangot követel a város vezetői, az ország kormánya s nem utolsósorban az illetékes nemzeti olimpiai bizottság között. Enélkül a NOB be sem fogadja a pályázatot. Ehhez képest az Orbán-kormány és a főváros viszonya kifejezetten ellenséges volt.

A PriceWaterhouseCoopers megvalósíthatósági tanulmánya szerint elvben megrendezhetők a játékok, a fővárosban, illetve környékén akár három koncentrált helyszín közül is lehet választani, de Budapest és Magyarország adott állapotában - húzta alá a tanulmány - képtelen lenne olimpiát rendezni, s óriási kockázatot jelentene, ha vállalkozna a 2012-es játékokra. Az akkori (2002-es) kalkuláció szerint a játékok 4600 milliárd forintot emésztettek volna fel. (Körülbelül ekkora összeg szerepel a BOM kérésére nemrégiben aktualizált tanulmányban is.)

Költségvetésünk hiánya, jelentős adósságaink és az euró bevezetéséhez szükséges gazdasági kötelezettségek teljesítése megszorító intézkedések sorát zúdította az országra. A konvergenciaprogram nyomasztó hatásai nem teremtenek kedvező feltételeket egy olimpia megrendezéséhez, még akkor sem, ha tudjuk, nem a közeli jövőről beszélünk, hanem 2016-ról vagy 2020-ról. Jóllehet a Szonda Ipsos a napokban a lakosság körében továbbra is magas, 77 százalékos támogatottságot jelzett.

Sportolóhoz illő derűlátással tételezzük fel, hogy a következő években sikerrel birkózunk meg az előttünk tornyosuló feladatokkal, stabilizáljuk gazdaságunkat, s az Európai Unióból beáramló jelentős összegek révén számos olyan infrastrukturális beruházást fejezünk be, amelyek egyúttal az olimpiarendezés szempontjából is javítják esélyeinket. Az adott olimpia előtt hét esztendővel dönt a Nemzetközi Olimpiai Bizottság. Így 2009-ben arról, hol rendezhetik a 2016. évi játékokat, s 2013-ban - éppen a hat évre szóló uniós költségvetési-fejlesztési periódus végén - hirdetik ki a 2020. évi győztest.

Ami a Magyar Olimpiai Bizottsággal az utóbbi években történt, pontosan tükrözi a problémákat. A rendszerváltást követő hét esztendőben kifogástalan volt a legpatinásabb hazai sporttársadalmi szervezet és az állami sportvezetés közötti együttműködés. Sikerült megőrizni a pártsemlegességet a legfontosabb sportkérdések kezelésében, elsősorban azért, mert mindkét oldalon pártoktól független sportszakemberek és nem hivatásos politikusok álltak. A politikai hatások kiszűrése azonban lehetetlenné vált az 1998-as választások után, amikor a polgári kormánykoalíció nemcsak minisztériumi rangra emelte a sporthivatalt - ami önmagában hasznos lehetett volna -, de élére vezető politikust nevezett ki, nem pedig általános bizalmat élvező sportszakembert. Ez a gyakorlat folytatódott 2002 után is, sorra befolyásos politikusok kerültek a tárca élére. Egyre inkább előtérbe kerültek a politikai megfontolások, elsősorban személyi kérdésekben, minek következtében a sporthivatal szakmailag teljesen kiürült. A MOB és az állami sportvezetés közötti összhang 2002 után bomlott meg igazán, amikor az olimpiai szervezet elnöke, Schmitt Pál politikai szerepet vállalt.

A sport állami vezetése és a MOB elnöke egymással szembenálló politikai közösséghez tartozik, s ez az együttműködés ellen hat. Szaporodnak az ellentétek, kivált a magyar doppingdrámákkal terhes 2004-es athéni olimpia óta. A MOB-ban is egyre erőteljesebben a politikai aktivitás és polarizáció. A fair play szelleme eltűnt.

2004-ben a sportminisztérium, Nemzeti Sporthivatallá minősült vissza, majd 2006-ban beolvadt az új Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztériumba, ahol csökkentett létszámú szakállamtitkárságként kezeli a sport ügyes-bajos dolgait. Ezt a lefokozási folyamatot lehetetlen reformként értékelni, sokkal inkább a politikai döntéshozók sport iránti érdeklődésének, elkötelezettségének gyengülését fejezi ki.

Az olimpiai bizottságban válságjelek mutatkoztak. Csökkent a testület befolyása az állami költségvetési pénzek elosztását illetően, a döntési jogból javaslattételi jog maradt. Az elnök időnkénti határozott kormányellenes megnyilatkozásait a MOB-tagság és az elnökség jelentős része károsnak és elfogadhatatlannak ítélte, s - főként a politikai erőviszonyokat konzerváló választások után - úgy látta, az elnök politikai szereplése miatt csökken a szervezet tekintélye, hatékonysága, s ürül ki a kassza. Az elnök ugyan hajszállal és ügyes manőverezéssel túlélte az elmozdítására tett kísérletet, ám a baj, a rombolás már megtörtént.

Mindezek ismeretében logikusnak, indokoltnak és szükségesnek mondható, hogy az olimpia megrendezése ügyében színre lépett egy új, friss, minden előítélettől mentes, hiteles és reménykeltő szervezet. Ráadásul olyan, amely a vállalkozói szférát és a beáramoltatható magántőkét is képviseli. Ez volna a Budapesti Olimpia Mozgalom, amely alakuló közgyűlését 2006. március 3-án tartotta. Létrejöttét gyanakvás és fanyalgás fogadta a MOB-ban, végtére is olyan ügyben jelent meg új szereplő, amelyben eddig csak a MOB volt illetékes. A BOM tőkében igencsak "izmos", 15 tagú elnöksége igyekezett további, hasonlóan erős vállalkozásokat, cégeket maga köré gyűjteni, és hamarosan 25-re emelkedett a szorosan bevont társaságok száma. A BOM eddigi működéséből kiderült, hogy mindenekelőtt az olimpiarendezés gondolatának széleskörű terjesztését, az előkészítésben elengedhetetlen koordinációt s a vállalkozói szféra majdani hathatós részvételét igyekszik jó példával előjárva ösztönözni. Nem tekinti viszont feladatának az élsport támogatását, s ebben kétségkívül van némi ellentmondás.

Az olimpiarendezés megjósolhatatlan kimenetelű nemzetközi versengés kérdése. Nem tudható, mely városok neveznek be végérvényesen a 2016. évi olimpia rendezésére, s pláne a 2020-as vagy a 2024-es játékokra. De mindenesetre hosszú, esetleg több évtizedes eltökéltségről, szívósságról kell tanúbizonyságot adnunk, ha eredményt akarunk elérni. Akár a többszöri csalódás sem szegheti kedvünket.

Ausztrália és Óceánia - tehát Sydney után - Európa (Athén), 2008-ban Ázsia (Peking) következik, 2012-ben pedig ismét Európa (London). Aligha képzelhető el, hogy 2016-ban megint európai városban lesz az olimpia, inkább amerikai helyszínnek lehetnek erős esélyei. Afrikában és Dél-Amerikában pedig még soha nem rendeztek olimpiát.

Gazdasági körülményeinket és egyéb tényezőket tekintve semmi esélyünk rá, hogy 2020 előtt olimpiát rendezzünk. Ami természetesen nem zárja ki pályázatunk elkészítését, beadását akár már 2016-ra, hogy világosan közöljük komoly szándékainkat, eltökéltségünket a nemzetközi sportvilággal.

A szerző nyugdíjas államtitkár, újságíró