Ám jogszabályi korrekciókkal elejét lehetne venni, hogy megismétlődjön, ami pár hónapja Budapest utcáin folyt. A "független vizsgálat" ezzel szemben egy gátlástalan és rajtakapott kormányfőről beszél, aki a szervilis média segedelmével előbb démonizálta az elégedetlenkedő utcai tömegeket, hogy aztán a békés többség nevében utasíthassa rendőrségét az ellenzéki érzelmű állampolgárok tömeges bántalmazására és elzárására. E verzióban a megoldás csakis Gyurcsány Ferenc távozása lehet (igaz, ez utóbbi tételmondat leginkább a szerzőgárda szószólójának interjúiban válik explicitté). Persze ahhoz, hogy mindkét történet jól formált, azaz meggyőző legyen, ki ezt, ki azt a részletet értékeli fel, vagy éppen hallgatja el. Hogy minél kerekebb legyen saját verziója - és közölhesse végül tanulsággá tupírozott rögeszméit.

A Gönczöl-féle anyag szűkebben vett eseménykrónikája például (leszámítva tehát a hosszadalmas történelemfilozófiai kásakerülgetést arról, hogy micsoda elfuserált országban élünk már jó ideje) a szociálliberális koalíció 2006-os választási győzelmétől kezdi mesélni a történetet. Nem mulasztja el megemlíteni, hogy a Fidesz már tavaly júliusban, tehát még az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése előtt egy szervezett hazugságokban utazó MSZP képét sulykolta - nyilván hogy érzékeltesse: nem kis részben a legutóbbi választásokon alulmaradtak frusztrációja a bajok okozója. A hivatalos jelentés ezek után aprólékosan részletezi a magát nemzeti bizottmányként identifikáló csoportozat abszurdnál abszurdabb rezdüléseit, közleményeiktől kezdve a Kossuth téri szónoklatok rasszista tartalmának felidézéséig, hogy hangulatba hozza valamelyest az olvasót. Kevéssé meglepő, hogy ebben a szövegben a tüntetők közel sem azok az ártalmatlan, kora esti séta közben símaszkos rendőrök által orvul lerohant járókelők, mint a Morvai-féle vizsgálatban. Sőt boltokat fosztogatnak, gyújtogatnak, önmagukat szúrják hasba, és kora hajnalig barikádokon küzdenek (ráadásul még a harmadik Magyar Köztársaság miniszterelnökét is letegezik transzparenseiken - amint azt felrovólag szóvá teszi az elemzés melléklete). Remélem, világos: nem állítom, hogy a szerzők fabulálnának, csupán a narratív hatáskeltés eszköztárát sorolom. Az október 23-i történések is egészen másképp festenek, mint az alternatív olvasatban. Miután a Kossuth térről elzavart hangoskodókat sem a Bajcsy-Zsilinszky úti kordon, sem a József Attila utcai rendőrsorfal nem tudja megállítani (ami menthető, hisz a rendőri erők jó része az állami ünnepségekre ide érkező külföldi államfőket vigyázza), összekeverednek a Fidesz-gyűlésről távozó, felelőtlenül bámészkodó, csekély városismerettel bíró tömeggel. Jórészt azért, mert a fideszes műsorvezető nem tájékoztatta a gyűlés végén a közönséget a közelben zajló eseményekről - igaz, jelezte: a Kálvin tér felé célszerű távozni. Tény viszont, hogy a tömegoszlatáskor akadtak hatékonysági problémák a rendőrségnél (csakúgy, mint a Szabadság téren), de a kivizsgálandó túlkapásokkal (maszk, azonosítóhiány stb.) együtt a város békéjét végül is sikerült helyreállítani, ami ugyebár törvényi kötelessége a szerveknek. Ez tehát az egyik, a "hivatalos" sztori.

A Morvai-beszámoló is hasonlóképp jól formált történetet skiccel fel - jog-sértett állampolgárokkal a fókuszban. (Megint csak: e passzusban nem értékelem az ellentanulmány téziseit, csupán merőben tendenciózus érvrendszerét próbálom rekonstruálni.) A kiindulópont itt már természetesen nem a jobboldal választási veresége, hanem az őszödi beszéd publikussá válása. Ekkor tárul az emberek elé "az a mértékű önközpontúság, narcizmus, amelyet sokan patológiásnak, kórosnak értékeltek általánosságban is a miniszterelnök személyiségjegyeként" (szó szerinti idézet, a stiláris bukdácsokat is megtartva). Aztán következik az MTV ostroma, mely 50-100 ember magánakciója csupán, amit a ballib média torzít egy többezres tömeg dühödt, kormányellenes kifakadásává - hogy a kormány később a rendpárti halk többség védelmezőjeként önkényesen összeverethessen pár száz békés demokratát. (A sátáni terv miatt, tehát taktikai okokból nem is fordított különösebb energiát a rendészeti miniszter a köztévé székházának megvédésére - sulykolja e brosúra.) E logika mentén értelmeződnek az itt különösen hangsúlyos szeptember 19-i, 20-i éjszakai randalírozások is. A békés demonstrálók (köztük gyerekek, frissen érettségizettek) az éjszakai buszmegállót keresték csupán, ám a rendőrség be nem jelentett tiltakozókká nevezte ki, és brutális eszközökkel egyenként "levadászta" őket. Mire az amúgy tiszta lelkű állampolgárok "átélve a kiszolgáltatottságot és tehetetlenséget, harcolni kezdtek", mintegy jogos önvédelemből. Ezzel párhuzamosan - emeli ki számtalanszor a jelentés - kormánypárti politikusok (Demszky, Kuncze és persze Gyurcsány) hatékony rendőrségi fellépésről nyilatkozgattak, vagy éppen még keményebb intézkedéseket áhítottak. A Morvai-jelentés az október 23-án történteket is a fentebb vázolt kontextusban értelmezi, pláne miután egy V. G. monogramú adatközlő "tanúsítja", hogy a rendőrök igenis rátolták a tüntetőket a békés ünneplőkre. Nem beszélve arról, hogy B. L. "személyesen hallott idegen nyelven (szláv) beszélő rendőröket". Mindeközben a szemtanúk és sértettek beszámolói mind "idős, békés, gyenge testalkatú kedves úr panaszolta" hangulatban kezdődnek, az intézkedő rendőrök visszatérő eposzi jelzője ugyanakkor az "agresszív", a "brutális" és a "kegyetlen". Ez volna a félmúlt, egy "véreskezű" országvezér tébolyult ámokfutásáról szóló B. verziója.

A két zavargásnarratívumot egymás mellé téve jól láthatjuk, hogy mely szerzőbrigád mely epizódokat és milyen céllal emeli be saját történetébe - annak érdekében, hogy minél koherensebbé, minél meggyőzőbbé (illetve meghatóbbá) tegye azt. Csak éppen arról nem vagyok meggyőződve, hogy ez lett volna a feladat.

Ugyanakkor tagadhatatlan, a Morvai-vizsgálat elfogultsága direktebb módon érhető tetten; elsősorban a reflektálatlanul átvett önvallomásoknál és az erősen értékterhelt verdikteken. Az alternatív jelentés paradox módon úgy próbál küzdeni a jobboldali közönség démonizációja ellen, hogy közben maga is démonizál - mégpedig magát a miniszterelnököt. Egytényezős valóságmagyarázata így olyannyira lekerekítetté és pofonegyszerűvé válik, hogy már csak a legvérmesebb ellenzékiek számára fogadható el. Az amúgy nemesnek mondható cél, a rendőrség emberi jogilag visszás lépéseinek feltárása így egyszerű szellemi koncepciós perré silányul. A végeredmény pedig nem több, mint egy nyíltan agitatív politikai pamflet, az objektivitásra törekvés legcsekélyebb igénye nélkül. Ezzel szemben a Gönczöl-bizottság leginkább jelentésének belső arányaival próbálja orientálni olvasóit, vagyis azzal, hogy mely témára mennyi teret szán. Szikár publicisztikai megfogalmazásokkal és ideológiailag motivált jelzőbokrokkal a "hivatalos szövegben" nem találkozunk, ami arra utal, hogy valamiféle, az elemzés tárgyától való távolságtartásra azért törekedtek a szerzők. Még ha nem is minden esetben sikerült is ez teljesen.

A leginkább árulkodó azonban mindkét esetben az, amiről nem, vagy csak szőrmentén beszélnek a szóban forgó szövegek. Morvaiék például meg sem említik a Kossuth téri brancs szociológiáját, vagy azt, hogy létezik egy, a nyilvánosság előtt is ismert hangfelvétel 23-áról, amelyen a helyszínen lévő rendőrparancsnokok egyértelműen arról beszélnek, hogy miként lehetne megakadályozni az ultrák és a fideszes gyülekezők összetalálkozását. Gönczölék hasonlóképp nem tárgyalják a rendőri túlkapások részleteit és a köztörvényes kemény mag felelősségre vonásának kudarcát. Ha megtennék, kevésbé volna kerek a két sztori. Nyilván. Gönczölék ehelyett egy néplélektani traktátussal és a történelmi nagylátószög felvázolásával maszatolják el a rendőrségi és rendészeti miniszteri alkalmatlanság tényét, Morvaiék pedig az atrocitások felidézésével és az egyéni beszámolók hosszú sorával próbálják abszolutizálni az ártatlanul meghurcoltak szempontjait és kisebbíteni a jobboldal utcai politizálásának veszélyeit zűrzavaros időkben. Az alternatív bizottság jogvédő köntösben drukkol Gyurcsány bukásának, a hivatalos pedig a filoszok közmondásos visszafogottságával próbál érveket adni azok kezébe, akik szerint a rendőrségi vagy a gyülekezési törvény módosítása jelent a mostani helyzetre gyógyírt. Félreértés ne essék: sok igazság és sok megfontolandó kérdésfeltevés is van mindkét tanulmányban, de fájó módon éppen ezek vesznek el a tendenciózus és kisszerű utalgatások, elhallgatások, tiszteletkörök és szerecsenmosdatási kísérletek (hol stílusosabb, hol kevésbé elegáns) rengetegében.

S minthogy féligazságokkal a legnehezebb vitatkozni, a két jelentés közti közéleti párbaj nívója is a vonal alá süllyedt. A jobboldal átlátszó propagandaanyagot emleget, a szocialisták pedig mérhetetlenül elfogult, szemétkosárba való dolgozatról beszélnek - persze mindketten a másik oldal elemzései kapcsán. Az utcai harcok papírsárkányok között folytatódnak (amelyeket egyébként gyakorlatilag senki nem olvasott), a múlt mondvacsinálása körüli hitvita pedig gőzerővel zajlik tovább. Sőt mintha egyesek a történtek visszajátszására készülnének szűk két hét múlva. A helyszín a régi, a forradalmi buké adott, és az októberi szereplők is ígérik, mind ott lesznek. Miután a jövőt nem ismeri senki, játsszunk el a gondolattal, hogy miként is illesztenék be a felek a közelgő ünnep lehetséges kimeneteleit régóta (túl régóta) építgetett történeteikbe. Ha nem történik semmi rendkívüli, a jobboldal elmondhatja ismét kedvelt aktuális mantráját, miszerint ha a rendőrség ok nélkül nem támad rá békés emberekre, akkor lám, nincsenek barikádok, sem hajnalig tartó utcai harcok. A baloldal is könnyűszerrel igazolhatja saját gondolati rendszerét, mondván: győzött a csendes, békés többség ereje, és a rendőri biztosítás is példás volt. Ám ne gondoljuk, hogy ha mégis lenne valamiféle balhé, akkor azt ne saját érveinek diadalaként interpretálná mindkét oldal. A Fidesz rendőrségi-kormányzati provokációt emlegetne, és az atrocitásokat a kormányfő alkalmatlanságának újabb bizonyítékaként értékelné, az MSZP pedig újra elismételné, hogy hová is vezet, ha Orbán Viktor a tűzzel játszik. Minden helyzetben mindenkinek igaza van és lesz, a "nagy történet" így van kitalálva.

A tanulság kézenfekvő - már ha képes még valaki is tanulni Magyarországon.